AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1976-1977. Budapest (1979)

V. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Markovits Györgyi: Eszmei és irodalmi találkozások

tudták a hatóságok, nyugaton pedig a bojkott megbukott s a magyar asszony könyve szuggesztív erejével sok ember lelkiismeretét megindította. A „sok ember" közül egy volt Roger PILONCHÉRY, a húszesztendős párizsi diák. Az ő kézírásos leveléből tudjuk, hogy 1929 nyarán Párizsban, a Faubourg-klubban Madame BÖLÖNI részleteket olvasott fel könyvéből a számára rendezett előadóesten. Roger PILONCHÉRY levelét is a régi dosszié őrizte a pincében, BARBUSSE és FLAMMARION leveleivel együtt. Néhány részletét idézzük: Asszonyom! Elolvastam könyvét — már jó néhány napja —, s azóta szomorú vagyok, talán még szomorúbb, mint azelőtt, beleértve az e fogalomhoz tartozó ürességet és bizonytalanságot. Óh, régóta tudom, hogy az ember ilyen rosszaságot és lappangó aljasságot képes magába rejteni, nagyon jól tudom, hogy mily nehezen küzdi le káros szenvedélyeit ós rossz hajlamait, de kétségbeesetten akartam hinni, hogy a szív szolgálatában álló értelem lassú, de tudatos és kitartó erőfeszítés következtében megjavulhat; akartam hinni, hogy a mi huszadik századunkban a szerte felvillanó fények áradata képes lesz eltemetni és megsemmisíteni a sötétség és gonoszság foltjait, melyek beszennyezik az ember lelkét. De most, látja Asszonyom, többé nem merek hinni ebben a megváltásban. . . Lehet-e belenyugodni, hogy valaki feláldozza életét egy olyan emberfajta megjavításért, mely végképp elhagyatottnak látszik, olyannak, mely önmaga szétmarcangolására van átkozva. Nem látszanék-e hát ésszerűbbnek saját szertelen egyéniségünk szépségében és szenvedésében felolvadni? Bizonyára lehetséges ez, bármennyire is szekeptikus az ember, s ha meg is hallotta a gúnyos kacajt afelett, hogy elmerült az állati gyönyörben, mely a nyugodt teljesség illúzióját kelti. De ez a mesterséges elégedettség, ez a látszatmegnyugvás mit nyújthat annak, aki az igazságot, az egyetlen, a megfoghatatlan igazságot szomjúhozza? Ebben rejlik a dráma: tönkrement testtel, szenvedések közepette meghalni óhajtunk az egyetlen teljességért, az igazságért, mely örök magányosságra ítél bennünket. Ez jelzi, hogy létezhet valamiféle predesztináció, mely bizonyos lényeket oly útra dob, ahonnét nincs menekülés. Talán azért van az, hogy amikor az ember meghallja szíve mélyén —- bár csak egyetlen alkalommal is — a győzelmeskedő emberi gonoszság áldozataként önként halált vállalók lélekharangjának visszhangját, többé nem maradhat közömbös, nem lehet süket a mindenhonnét hangzó zokogást hallván. E bizonyosságot megértve, újra bizakodni kezdek és ismétlem magamnak, hogy mindenütt, minden áron hallatni kell azok tragikus kiáltását, akik börtönben sínylődnek, minden szenvedőét s azokét, akik ismeretlen falak között vesztették el életüket. Hangosan kell hirdetni, hogy vannak büszke és nagylelkű férfiak, szelíd és törékeny asszonyok, akik a hatalommal rendelkező, „tisztelt" hóhérok áldozataivá válnak. Az egész világnak meg kell tudnia, hogy senkinek nincs joga behunyni a szemét, hogy senkinek nem lehet egy pillanatig sem nyugalma, míg ezek az emberek szabadokká nem válnak, míg felemelt fővel nem viselhetik nemes szívüket. Meghajlok Ön előtt, Asszonyom, mert Ön ezt tette, és köszönetet mondok minden fiatal lény nevében, akik — magányosan mint én — kétségbeesetten keresik az utat, az igazság szenvedélyétől űzve, talán túlságosan nagy, de őszinte hittel az eszményekben, arról álmodva, hogy egy jobb világot lehet teremteni, melyben kevesebb a fájdalom, a zokogás, és kevesebb a cinizmus. És mivel Ön megérezte s megértette ezt, írta meg könyvét, mely több egy irodalmi műnél —, mely gyakran szegényes ahhoz, hogy kifejezze az emberi egyszerűséget és tragikumot. S most hirtelen már nem is értem, hogyan is tudtam kételkedni az emberiség javulásában. Vannak pillanatok, amikor egy ember fogva érzi magát a szépségtől, mely önnön lelkéből vagy a legnagyobbak lelkéből felbuggyan. Tegnap, egy kórus előadásában hallva Villon „Akasztottak balladájá"-t és azt a verset, mely az 525