AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1976-1977. Budapest (1979)

V. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Markovits Györgyi: Eszmei és irodalmi találkozások

asszonyok lázadásáról szól, akiknek férjét megölik, a versek felkavarták lelkemet: akaratom ellenére e remegő lények testvérének éreztem magam, akik az életet zengték és nem akartak meghalni. Utána csavarogtam Párizsban, ismét magányosan, mint mindig, beléptem egy ismeretlen utca mélyén egy kis vendéglőbe és figyeltem melankóliám mélyéről két ifjú szerelmest, két valóságos lényt — akik se nem komplikáltak, se nein rosszak — két egyszerű embert. Megértettem az Élet erejének nagyságát, és a kicsi Emy jutott eszembe, akiről Ön írt, aki az ártatlanokkal teli fegyház sarkában meghúzódva szintén nem akart mást, mint élni és_ szeretni. Oh, igen! Nekihevültem itt magamban, egy hatodik emeleti szobában, egy halvány fényű lámpa mellett, egyedül, ismeretlenül, ugyanabban az órában, amikor talán egy magyar börtön mélyén a szifilitikus félelmetes kiáltása, mint egy intő kiáltás hangzik az égnek. És az ég szenvtelenül hallgatja és a közömbös föld nem akarja meghallani. Victor Hugót olvasom és a szegény öreg zsidó asszonyra gondolok — a kertjét sajnálta és a maga csodálatos egyszerűségében nem átkozta a hóhérokat, és csak barátnője panaszai és szenvedései bántották — ő talán csak azért bűnhődik, mert nem katolikusnak született. És arra a számtalan sok emberre gondolok, akiket felháborít a terror. Micsoda irónia! Egyetlen erő, a szervezettség ereje képes lenne arra, hogy a megkínzott testeket kiragadja a hatalmon levők karmaiból. De az erőszak képe ismét feltűnik és arra gondolok, hogy újabb áldozatokat fog szedni. Az igazság csúfondárosan misztikus fogalommá válik elmémben, s nem tudom, hogyan harcoljak érte. De a szavak, az eszmei vigaszok nem elegendők ahhoz, hogy a szenvedők kálváriáját enyhítsék. S ezen túl a legjobb vigaszok sem a velük együtt szenvedők részéről jönnek. Vajon a szerencsétlen parasztember állapotát enyhítette-e a vallatás alatt az Ön tekintetének együttérző gyengédsége ? (Asszonyom, csodálattal adózom az Ön által választott elbeszélésmód pontosságának és kifejező erejének.) Amit várnak tőlünk az, hogy kiszabadításukra törekedjünk, hogy eltépjük láncaikat, s ezt az egész világ bármilyen szóbeli tiltakozása nem érheti el, mint ahogy nem tudta megmenteni a villamosszéktől Saccot és Vanzettit sem. Vállalni kell a harcot, a Felszabadulás világzászlaja jegyében folyó élethalálharcot, s úgy érzem, hogy a könyve nyomán bennem ébredt újabb aggodalmak még erősebbé, határozottabbá tesznek: vállalni kell ezt a harcot, melyet magától értetődően és teljesen odaadással vállalok, ha egyesítjük, mozgósítjuk erőinket az emberi Igazság csodálatos egyetemességének kivívása céljából. S mit tegyünk addig ? Hagyatkozzunk az egyéni akcióra ? Nem jelentéktelen vagy egyszerűen nulla ez ? Vállaljunk részt egy közös akcióban ? Talán. Maradt tehát a Kommunizmus. Ami engem illet, jelenleg szívvel-lélekkel tanulmányozom, bízva, hogy megértem, hogy aztán örökre hű maradjak hozzá R. Pilonchéry étudiant 23. Rue de Bourgogne Még néhány szó a Szenvedések konyvé-nek utótörténetéről: az 1921-ben Bécsben, majd 1928-ban Párizsban és Németországban megjelent magyar napló a szerző hazájában csak jó három évtizeddel később, 1957-ben jelenhetett meg. S a párizsi diák, akire oly mély benyomást gyakorolt a könyv, négy évtized után jutott hozzá régi levele másolatához (1973 Budapesten járt). Az a régi levél meghatotta. „Nagyon jól esik, hogy fáradoztak és lemásoltatták ifjúkori vélelemét, melyben megtalálom mindazt a lendületet és nemes érzést az életnek abból a korszakából, melyben az emberbe vetett hit még érintetlenül tiszta. Újraolvasása közben — ennyi esztendő (négy évtized) múltán az ifjú Marc (Annette fia) jutott eszembe, Romain Rolland Az elvarázsolt lélek című regényének hőse, akit soha nem fogok elfelejteni. . . 526