AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1973. Budapest (1976)

III. Könyvtártörténeti és művészettörténeti tanulmányok - Miklóssy János: Irodalmi folyóirataink a Bach-korszakban (1849—1859)

nemzeti" értékrendszer leglátványosabb melléfogása; érthető hát, ha az értük folyó harc kínálja az első lehetőségeket az ellenzéki magatartás elvvé rendeződésére. 1857. nov. 3-án mutatta be a Nemzeti Színház JÓKAI Dózsa Györgytragédiáját, s aki a körülötte kavarodott pro—kontra pörpatvart gondosan számba veszi, konstatálhatja, hogy a csatározók érvei és az írásaikban lobogó szenvedély túlcsap a drámán. Többről van itt szó, mint egy kevéssé sikerült színpadi mű jogos bírálatáról. GYULAinak, GitEGUSsnak és a Pesti Napló táborának ürügy ez a vita, hogy végre elhúzzák JÓKAI nótáját, méghozzá mint a nemzeti egységgondolat tudatos megbontójáét. A JÓK A Tért vívó SZEGFI Mór, a Szépirodalmi Közlöny főmunkatársa pedig arra is rámutat: ez a kirohanás nem csupán a Dózsának, de az egész JÓKAi-műnek szól, és kifejezést ad egyszersmind a ,,tudós itészpárt" monopolhelyzete miatti aggodalmának. Ha JÓKAival így bánnak, mi lesz a sorsa a nálánál tehetségben szerényebb, korban fiatalabb íróknak, akik nem tartoznak a „párthoz" — foglalhatnók össze skrupulusai lényegét.

122 SZEGEI kritikáját korai lenne az irodalmi ellenzék zászlóbontásának tekinteni. Alig több az, mint az embrió első mozdulása. Igazságait tévedések szeplőzik, találó megállapításait inkább a „ráhibázás", az ösztönös megsejtés, mint az adott helyzet elemző számbavétele segíti napvilágra. Meglátásai jó részét — a hatvanas évek elején fellépő ellenzéki sorstársainál is inkább — a jövő, és nem a jelen igazolja. SZEGFI például JÓKAI mellett — mint láttuk — LiszNYAiért, SzELESTEYért, ZALÁBért is harcol. SZELESTEY és SZÉKELY József szerkesztői koncepcióját („a saját nemzeti geniusunkból kifejtett művelődési irányt kell képviselnünk, mert irodalmunkban sok az idegen, kevés a nemzeti elem [ . . . ] Tikkasztó nyomása alatt állunk az utánzási viszketegnek"

123

) visszhangzó megállapításait tévedéssel is tetézi. GYULAI és elvbarátai, a későbbi „tudós itész-párt" az évtized első felében, a PETŐFi-epigonok, LiszNYAiék, SzELESTEYék ellenében, sohasem a szerényebb tehetség vagy a diametriális írói magatartás, hanem a művészi színvonal érdekében, a dilettantizmus ellen viseltek harcot. Am a jövő vonatkozásában SZEGFI aggodalma reálisnak bizonyult: a hatvanas évek elején fellépő irodalmi ellenzék, VAJDAval az élen a példa — hogy messzebb ne menjünk. A Szépirodalmi Közlöny igyekezett hű lenni a programjában ígértekhez („Szándékunk lévén lapunkat a haza összes társadalmi és közművelődési közlönyévé emelni"): gyakran foglalkozott kora aktuális művészeti és tudományos kérdéseivel. Az „ideál-reál" ötvenes években Sokat vitatott problémájának SZÉKELY József is cikket szentel {Haladjunk. 1857. okt. 7., 2. sz.). A Pesti Napló köre teoretikusai többségéhez hasonlóan, ő is az ideál-reál összhangjának megteremtését állítja követelményként a művészet elé. GYULAI ARANY költészetére hivatkozik példaként, SZÉKELY nem osztozik vélekedésében. Az Arany-képviselte „realizmus" számára: „nagyon gyönyörű, de nagyon ódon", szemben a JÓKAI művészetében fellelhető „idealizmussal", amely „igen megindító, de igen modern". Hol hát a „hogyan tovább"-ot illusztráló hazai vagy világirodalmi modell, akinek vagy akiknek teljesítményéből egyúttal SZÉKELY esztétikai normái is absztrahálódnak? Választ erre nemcsak az idézett cikkben, de SZÉKELY más írásaiban sem találhatunk. Megrekedtek azok a negatívumok részbeni számbavételénél. 122. Kritikánk, tudományunk és szépirodalmunk. 1858. jan. 28., 34—8. sz., jan. 31., 35-9. sz., febr. 4., 36-10. sz., febr. 7., 37-11 sz. stb. 123. SZÉKELY József: Haladjunk. 1857. okt. 7., 2. sz. 286