AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1973. Budapest (1976)

III. Könyvtártörténeti és művészettörténeti tanulmányok - Miklóssy János: Irodalmi folyóirataink a Bach-korszakban (1849—1859)

maradandónak mondjuk a Szépirodalmi Lapok hatását, nem a nekrológírók többnyire kegyes hazugságával élünk. Az epigonköltők visszaszorítása elsősorban e rövidéletű orgánum érdeme. Szervezett offenzívája olyan csapást mért ellenfelei hadállásaira, amit azok többé nem tudtak igazán kiheverni. A csatározások az évtized végéig folynak, alkalmat nyújtva olyan rangos írások megszületésére, mint GYULAI Szépirodalmi szemléje (1855) és ERDÉLYI János korszakos munkája, A legújabb magyar líra (1859), de ezek többnyire csak árnyalják-gazdagítják a Szépirodalmi Lapokban már elmondottakat. Ha lassan is, de szemlátomást tisztul az olvasóközönség ízlése, és mind kevesebb az olyan riasztó jelenség, amelyet az ötvenes évek elején még gyakran észlelhettünk. * „Vállalatodnak első nemes jellege, hogy az nem ,divatlap', hanem a szó valódi értelmében ,szépirodalmi közlöny' akar lenni."

121 TOMORI Anasztáz írja az idézetteket a Szépirodalmi Közlönyt (1857. okt. 4. —1859. máj. 22.) létrehívó SZBLESTEY Lászlónak (1821—1875), a Kemenesi cimbalom és a Falu pacsirtája című hírhedt verskötetek szerzőjének, az ötvenes évek elején divatozó epigon „tájköltészet" egyik bajnokának. A külsejében inkább könyvre, mint folyóiratra emlékeztető, huszonnégylapos, nyolcadrét alakú, szerdán és vasárnaponként megjelenő orgánumnak — qualis rex, talis grex — a PETŐFI-epigonok voltak a legtöbbször szereplő poétái; kritikai-esztétikai koncepciója viszont — hacsak nyomokban és felemás módon is — a Pesti Napló köre ellen éledő irodalmi ellenzékiség első megnyilvánulásainak vált szószólójává. A Szépirodalmi Közlöny sajátos történeti-irodalomtörténeti szituáció közepette indul útjára. A nemzeti érdekegyesítő politika hajótörése az évtized második felétől, pontosabban 1857-től az irodalom terén is a fokozottabb differenciálódás tényében jut kifejezésre. A PETŐFi-epigonok vonzereje leáldozóban. Erősödik és az ötvenes-hatvanas évek fordulójára egyre nyomasztóbb méreteket ölt a Pesti Napló köré csoportosult írók, tudósok, publicisták szinte egész kulturális életünkre rátelepedő pozicionális befolyása. Nem szólva 1858-tól mind jelentősebbé váló akadémiai irányító tevékenységükről, az országos tekintélyű napilap mellett, 1857. okt. 7-e óta egy, szinte indulásától orákulumként számon tartott, magas színvonalon szerkesztett folyóirat, a Budapesti Szemle is szolgálatukba szegődött. A tehetség rég várt diadala a dilettantizmus fölött — örvendhetünk fényes névsoruk olvastán. De: vannak ennek a diadalnak árnyékai is. Irodalmi életünket nagymértékben befolyásoló értékrendszere értetlenül áll az olyan művek előtt, mint a VAJDA Jánosé vagy a JÓKAié. Az epigonizmus ellen folytatott, kellően nem méltányolható táborozásaiban saját esztétikája útvesztőjében eltévedve —- GYULAI jóvoltából — a lírai attitűdön is nehezen gyógyítható sebeket üt. Útilaput kötve Petőfi utánzóinak talpára, a maga termelte „népnemzeti" epigonokat segíti fedél alá. Végül: egynemű elvek alapján létesült irodalmi-kulturális csoportosulás, ilyen mérvű osztozása a szellemi élet parancsnoki posztjain, vészterhes a jövőt illetően. JÓKAI és VAJDA eredeti színekben gazdag művészetének negligálása a „nép121. A „Szépirodalmi Közlöny szerkesztőjének'". — Szépirodalmi Közlöny. 1857. okt. 4., 1. sz. 285