AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1973. Budapest (1976)

III. Könyvtártörténeti és művészettörténeti tanulmányok - Miklóssy János: Irodalmi folyóirataink a Bach-korszakban (1849—1859)

Lapok kritikusaira, a magyar földön hallható vádak egyik legnagyobbikát: külföldmajmolók. Magyarázhatta most már a Szépirodalmi Lapok szerkesztőségi cikke — „Mi most azon véleményben vagyunk, hogy azok, kik bennünket azért, mert az idegen népköltészet és külföldi irodalomra némi figyelmet fordítánk, külföldieskedéssel vádolnak, nem tudják mit beszélnek." „A külföldi irodalmat illetőleg pedig legyen elég annyit megjegyeznünk, hogy saját irodalmunk és a külföldi közt már viszonyainknál fogva is soha nem volt nagyobb solidaritás, mint jelenleg. S költészetünk sokkal erősebb nemzeti alapokon nyugszik, semhogy az idegen befolyás iránti félelemből kénytelenek volnánk, chinai elveket követve ignorálni a világirodalmat."

118 — lapján ez nem segített. Mint ahogy az sem tette kedveltebbé, hogy — elvei feladása nélkül — néhány, a közönség érdeklődésének emelésére kedvezőnek vélt változtatást végrehajtott. Áprilistól „a hölgyközönség részéről nyilvánított óhajtásnak" eleget téve havonként két, „párisi divatképet" ígér. Lánchidas fejlécét egy romantikus, hegyes, várromos tájat ábrázolóra változtatja. A rideg valóságról GYULAI tudósít egy SZÁSZ Károlyhoz írt, 1853. máj. 8-án kelt levélben: „Vajjon mit gondolsz, verseidet miért nem adjuk? Nincs pénzünk. Legföllebb csak Aranyt és Tompát fizethetjük. Lévay a jövő reményében dolgozik (...) Nincs több 220 előfizetőnél, egy hónapra alig esik több 300 pengőnél. Mi csekély öszveg ez! Mi magunk nem a lapból élünk. Én órákat adok, Pákh encyclopoediát ír. De a lapot még is csak ki kell állítani. Dolgozunk mindent, amit lehet. Fizetünk egy-két nélkülözhetetlen embert, s igyekszünk, hogy legalább szégyen nélkül bukjunk meg (...) Én pesszimista vagyok, s hitem, hogy a magyar közönségre csak nyegleséggel hathatni. Nem dicsérem lapunkat, ismerem nagy hibáit, melynek részint mi, részint a körülmények az okai (...) Mi nem fogjuk magunkat sem a közönség, sem az írók hiúságai előtt megalázni. Bukni is lehet becsülettel."

119 1853. jún. 30-án Befejezésül című cikkében jelenti be akkor még két hónaposnak hitt szünetelését. Hangja most is elvi, önérzetes, mint egész pályája során: „nem azért vádoljuk magunkat — szögezi le —, mert az ellenszenvet megérdemeltük, — erre okunk volna inkább büszkének lenni, hanem inkább azért, hogy irányunkat nem szolgálhattuk egészen úgy, mint óhajtók". „Az irodalom és a művészet komoly érdekeit szolgálni", a nemzet szolgálata, „amely elvégre is nem értelem nélküli phrasis, hanem öntudatra emelt és vérré vált eszme". „A »Szépirodalmi lapok

5 című ,komoly lap

5 — újságolja olvasóinak a Hölgyfutár — két hónapi szünidőt tart; aludni fog. Jobb is, hogy ő aludjék, mint a közönség ( . . . )"

120 A folyóirat bukásával foglalkozó reflexiókat olvasgatva a tanulságot eképp fogalmazhatjuk meg: az olvasóközönség nem nőtt fel még a Szépirodalmi Lapok színvonalára, de PÁKH orgánuma sem találta meg mindig a legcélravezetőbb formát gondolatai népszerűsítésére. A mind szenvedélyesebb hangon folyó polémiák, amelyekben bírált és bíráló rugaszkodik ótestamentumi hangulatú válaszban-viszontválaszban egymásnak, nagyon ártottak a lap korábbi változatosságának, színességének, jelentőségét is mindegyre lefokozva. Ha a bukás ellenére is 118. Befejezésül. 1853. jún. 20., 52. sz. 119. OyPLev. 158. 1. 120. 1853. jún. 22., 124. sz. Hírharang. 284