AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1973. Budapest (1976)

III. Könyvtártörténeti és művészettörténeti tanulmányok - Miklóssy János: Irodalmi folyóirataink a Bach-korszakban (1849—1859)

verletételt követő hónapok már számba vett jelenségeivel (bujdosás, létbizonytalanság, belső emigráció). Vetekszik ezekkel az a körülmény, hogy többségük NAGY Ignác személyében nem lát garanciát egy színvonalas irodalmi orgánum irányítására. A szerkesztő ennek következtében úgyszólván egyedül írja tele az első számokat. Később — zátonyra jutva legjobbjaink aktivizálására tett többszöri kísérletével — a szerényebb képességű tollforgatók közreműködésével kénytelen beérni, örökre megpecsételve ezzel lapja sorsát. A Hölgyfutár az irodalmi dilettantizmusnak válik melegágyává. Különösen „költői" termékenyek („Nagy Ignác csalhatatlan főmester a fűzfapoéták felvezetésében — írja SZILÁGYI Sándornak TOMPA Mihály —, de legyünk igazságosak, s gondoljuk meg: mit csináljon? a közönség [melly legjobban megérdemelne egy óriási pofot részvétlenségéért] nem pártolja úgy vállalatát: hogy írókat fizessen belőle; a lelketlen publikum szorítja őt oda, hogy ingyen silányságokkal töltse meg lapját"

54

). A kortársakban a mind tömegesebben jelentkező, ismeretlen nevű szerzők elmeszüleményei olvastán egyre erősebb gyanú él, hogy azok „művei" „valamely hajdani szerkesztőség szemétkosarából bújtak ismét elő". Nem agnoszkálhatók a szerkesztés elvei sem. Terem az, mint a gomba naponként — vélik bosszúsan az értők. A fentiekből logikusan következik, hogy irodalmi életünk lassan ismét cselekvő stádiumba lépő büszkeségei — akik, ha az állandó kapcsolat elől el is zárkóztak, de hellyel-közzel mégiscsak küldtek írást kezdetben a szerkesztőnek — most már programszerűen bojkottálják a lapot, különösen GYULAI, súlyos igazságokat tartalmazó bírálata után. „Damen Courtier" voltából következően a Hölgyfutár elsősorban a női olvasóközönség támogatására épít. Pontosabban: a közép- és kisnemesség, illetőleg a gyérszámú polgári osztály asszonyai és leányai számára készül. A kor fogalmai szerint pedig ez egyet jelent a mindenekelőtt való szórakoztató tartalommal. Az érzelmes vagy szolidan pajkos beszélyekkel, divatos, azóta sok esetben elfeledett magyar és külföldi írók tollából; a PETŐFI költészete nyomán burjánzó epigon-lírával, ezt a PETŐFinél „petőfibb" TÓTH Kálmán, TÓTH Endre, LISZNYAI, LOSONCZY, ZALÁR és a náluknál is tehetségtelenebb követőik termelték kifogyhatatlan mennyiségben; a könnyed, szellemes — és nem ritkán felületes — tárca„csevellyel" irodalomról, színházról, a fővárosi és vidéki társaséletről, bálokról, divatról, bonmot-kal, képtalányokkal, divatképekkel és híres emberek arcképeivel fűszerezve, olyan módon, hogy a „szép előfizetőné" kedvét lelje benne. „Legfőbb célunk mulattatni" hangoztatja refrénszerűen a lap csaknem valamennyi, programszámba menő előfizetési felhívása. Ez a tartalom — mondhatnánk: tartalmatlanság — természetesen mágnesként vonja maga után az igényesebb laptársak úton-útfélen elhangzó rosszallását. Az Űj Magyar Múzeum szemleírója 1854-ben az „önkegyed kisasszonykák" „kiváltságos bonne"-jának nevezi a szépirodalmi lapjaink sorában „legidősebb s egyszersmind legüresebb" Hölgyfutárt, amely — a Budapesti Viszhang vélekedése szerint is — „úgyszólván az irodalom szalmáján tengődik". Nem járnak sikerrel azok az időről-időre megújuló kísérletek sem, amelyeket az egymást követő szerkesztők — elsősorban NAGY Ignác, BERECZ, majd VADNAY — a lap színvonalának emelésére, tematikájának bővítésére tesznek. 1851—52-ben HAMARI Dániel és ATÁDI Vilmos tollából esztétikai írások, NAGY 54. TMLev. 125-126. 1. 251