AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1973. Budapest (1976)

III. Könyvtártörténeti és művészettörténeti tanulmányok - Miklóssy János: Irodalmi folyóirataink a Bach-korszakban (1849—1859)

táráról írják ebben az időben, hogy lelkesen megrendelt minden magyar irodalmi terméket, ezt cselekedte a birtokos nemesség jórésze is. A helyzetet ismerők szóvá tették e rivalizáló buzgalom visszásságait: „Most több munka jelenik meg, mint az Athenaeum korában — írja KEMÉNY Zsigmond —. Mi a közönséget illeti: Ez több munkát vesz, mint régen, több forintot ad ki nyomtatásért zsebéből. De miért? talán mert benső érdekkel viseltetik az irodalom iránt? mert figyelemmel kísérte a jeleneteket? mert hódolt a lángésznek, szerette a nemest, aggódott az aljason? mert számontartja jobbjainkat, s észleli a szellemi haladás egész processusát ? Nem, nem, — erről szó sincs. Közönségünk sohasem tudta kevésbé végighordani tekintetét irodalmunkon, mint most. Azonban vásárol bizonyos öszletig magyar könyveket, miután e buzgósággal tartozni vél az irodalom által nemzetiségének. Pártolása maecénási, s nem ügybaráti. Adni akar, nem élvezni. Adózik, nem pedig vásárol. S korán sem lévén elég becsmértéke törekvéseinkről, azon könyvet veszi meg, mellyel legügyesebben kínálgatják. Ha definiálni akarnók közönségünk állását irodalmunkhoz, körülbelül ezen eredményhez jutnánk: a vagyonosabb embernek van bizonyos eszméje arról, hogy mennyit illik neki magyar nyomtatványokra adózni, e rátát évente kifizeti, s azontúl semmi gondja semmire. így történik, hogy felesszámú vásárló mellett kevés az olvasó, s a rossz könyvnek, mintegy annyi tulajdonosa akad, mint a jó könyvnek."

45 Az ötvenes évek népszerű színész-színműírója, SZIGETI József, színpadon állít e jelenségnek emléket. (Óváry János, a Falusiak [1858] egyik birtokos nemes szereplője mondja: „mindég örvendek, ha új magyar könyvet kapok [. . . ] Nem bánom én, ha rossz is, csak magyar legyen"), TOMPA verset ír róla (Ebéd után). Ám a politikai napilapok — JÓKAit idézve — „mindent absorbeáló érdekessége" — még e fellendülés körülményei között is meghatározólag hat az irodalmi jellegű orgánumok sorsára, főként jeles világesemények, mint a krími (1853. nov. 1 — 1856. márc. 30.), illetőleg a francia—olasz—osztrák háború (1859. ápr. 29—nov. 10.) idején. Ilyenkor érthetően magasra szökken a politizáló kedv, és mindenki a napilapok híradásait lesi, kedvező belpolitikai fordulatot remélve, itthon is, az emigráció köreiben is a háborús konfliktusoktól. A Bach-korszak magyarja fölöttébb alkalmas az egyesek által „politikai csodavárásnak" gúnyolt merész kombinációk kiagyalására. E kor szülötte — JÓKAI jóvoltából — a „politikus csizmadia" is élcirodalmunk egyik, máig legsikerültebb, találó vonásokkal formázott figurája. „A mi táblabíráink — teszi szóvá a tünetet VAJDA János — szellemszárnyakon, mert ez kényelmesebb is, Angliába vándorolnak, beszélnek a parliamentben, tanácsot adnak Palmerstonnak, és Krimia hadvezéreit kritizálják, csataterveket készítenek. Ez ártatlan mulatság, e magánszenvedély, annyiban nem egészen ártatlan, amennyiben ez idő alatt oly derék, okos emberek, valamivel okosabbat is tehetnének (...) a világ sorát most az egyszer nem bízták mireánk, ezért hiába tekintgetünk Angliára, onnan nem jönnek mihozzánk tanácsot kérni."

46 Mindez nincs jótékony hatással irodalmi folyóirataink népszerűségére. „Hazánkfiait — diagnosztizálja a helyzetet CSÁSZÁR Eerenc —, de még honleányaink nagyobb részét is sokkal nagyobb mértékben vonzza a keleti ügyeket bonyolító 45. Élet és irodalom. 1853. ÖM 10. k. 312-313. 1. 46. Valamivel több, mint könyvbírálat. = Magyar Sajtó. 1856. febr. 19. 246