AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1973. Budapest (1976)

III. Könyvtártörténeti és művészettörténeti tanulmányok - Miklóssy János: Irodalmi folyóirataink a Bach-korszakban (1849—1859)

vált. A Hölgy futárban irodalmi napilap létesült. Nagyarányúvá vált a különféle ismeretterjesztő lapok, füzetes kiadványok, naptárak „irodalomfogyasztása" is. Ez az extenzív tendenciájú növekedés szükségképpen vezetett az időszaki sajtó elmaradhatatlan velejárójához, a zsurnalizmushoz. Minden csak máról holnapra készül — panaszkodnak az igényes kortársak a halomszám és megrendelésre készülő vers, beszély, olcsó szellemeskedés laptöltő „csevely" láttán. (LATJKA Gusztáv 1852-ben szerződésben kötelezi magát arra, hogy hetenként egy-egy humoros írást bocsát a Hölgyfutár rendelkezésére.) Az irodalom, főként a regényes novellairodalom elsekélyesedik. A szünet nélkül sürgető szükséglet és kínálkozó lehetőség rögtönzésre, önismétlésre készteti az írókat, illetőleg íróink egy részét, útjába áll az elmélyülésnek, önművelésnek. Elő kiválóságaink erejüket megfeszítve sem tudtak volna eleget tenni a szinte naponta jelentkező igénynek. Passzivitásuk meg csak rontott az egyébként sem kedvező helyzeten. A szerkesztők a nem, vagy csak keveset dolgozó jelesek hiányában — vállukon a lapösszeállítás lidércnyomásként megújuló gondjaival — nemhogy útilaput kötöttek volna a középszerűek, dilettánsok talpára, hanem — ritka kivételektől eltekintve — két kézzel kaptak utánuk. A lapnak, hogy megjelenjék, „töltelékre" van szüksége. S ez az állandó szükségállapot, ez az örök küzdelem a lapzártával és az üresen hagyott hellyel, lassanként meggyőzően hangzó elméleti igazolást is talál, a lapszerkesztésben érdekeltek tollán. „Igen, de itt van még a lapirodalom — írja SZEGFI Mór — az egyes nagyságok hiányát a tömeges működés pótolja, elégítse ki ez a közönség olvasási vágyát."

38 „Arany? Tompa? — idézzük tovább SzEGFit —. Óh, vajha annyit dolgozhatnának, amennyit a magyar közönség tőlük olvasni vágyik. De ezektől, fájdalom, már csak nagyritkán vesz a közönség művet. Fájdalom emészti lelküket és immár csak ritkán veszik kezükbe a lantot, melyből oly szívhez szólóan zengett a hazaszeretet. Eötvös? A nagy író a tudománynak szentelte nagy tehetségének egy részét, és a szépirodalomnak tíz évig kellett várni, míg egy újabb regénnyel gazdagította azt. Ugyanez áll Gyulai Pálról, aki idejét a kritika és a szépirodalom közt osztja meg, és évenként csak egy-két beszéllyel lepi meg a közönséget. Kemény? Sokkal mélyebb lélektani fejtegetéseket tűz ki magának, semhogy a közönség osztatlan olvasási vágyát kielégíthetné. Ezekkel pedig fogytán vagyunk azon költők és írók neveinek, kik a jelen szépirodalmat képviselik." Az 1857-ben kirobbant Dózsa-vitában (később még szólunk róla) ezért veszi egy füst alatt SZEGFI JÓKAI mellett PETŐFI epigonjait, LiszNYAit, SzELESTEYt, ZALÁEt — akiknek működését az egész évtized folyamán joggal támadja az igényes kritika —, továbbá a harmad-, negyedrangú író mesterembereket GYULAI val és a Pesti Napló körül csoportosult „tudós itész-párttal" szemben védelmébe, mert „épp ezen költők és írók a mostani szépirodalom legmunkásabb bajnokai, ha ezek nem adnak olvasmányt, kik maradnak meg a hazai irodalom számára."

39 Praktikus indokait még egy hatásosabbal, a nemzeti önvédelem érdekével is megtetézi: „Megeshetik, hogy Jókai helyett Dumas-t, Tóth Endre, Szelestei és Zalár helyett Geibel Manót; Vas Gereben helyett Auerbachot, Sandot, Kemény 38. Kritikánk, tudományunk, szépirodalmunk. = Szépirodalmi Közlöny. 1858. febr. 7., 37-11. sz. 39. Uo. 16* 243