AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1973. Budapest (1976)

III. Könyvtártörténeti és művészettörténeti tanulmányok - Miklóssy János: Irodalmi folyóirataink a Bach-korszakban (1849—1859)

delkezésre álló írói erők nagyarányú szétforgácsolódásához vezet. A lapok nagy része — ebből következően — többnyire ugyanazokat sorolja fel munkatársaiként. Nem egy író, publicista két-három azonos jellegű folyóiratnál is szerepel ilyen minőségben. így aztán nem meglepő, ha orgánumaink jellegtelenek. Irodalmi-esztétikai irányzatot nem képviselnek, sőt az esetek többségében még az ésszerű munkamegosztás követelményének sem tesznek eleget. Arról pedig szó sincs, hogy akár egyikük is valamely korszerű európai irodalmi mozgalom hazai propagátorává szegődjék. Az olvasó, aki a magukat irodalminak nevező folyóiratainkat forgatja — mint ezt a Szépirodalmi Lapok is fölpanaszolja — nem sokat tud meg a kortársi európai irodalmat forrongásban tartó törekvésekről sem.

33 Többségük legfőbb, mondhatni egyetlen célkitűzése, a minél jelentékenyebb számú olvasó összecsődítése, hiszen ez a fennmaradás úgyszólván egyetlen feltétele. Korai bukás elsősorban azoknak az orgánumoknak jut osztályrészül, amelyeknek a mind vásáribb szellemű előfizető-toborzáson kívül más elképzeléseik is vannak, például művészi-gondolati értékeikkel akarják magukra vonni az érdeklődők figyelmét, irányít va-fejleszt ve ízlésüket. (BRASSAI Sámuel 1855-ben startolt folyóiratára, a Critical Lapokra,, még a Szépirodalmi Lapokénál is kevesebb olvasó, mindössze 200 fizet elő. Nem is ér meg a lap egy számnál többet.) A prenumeránsokért folyó „struggle for life-"ban folyóirataink sokszor nem válogatnak az eszközökben. Irányadó szempont mindenekelőtt az előfizetők igénye, s ez pedig tömegében alacsony. Kevés a rendelkezésre álló érték ? Jöjjön, ami van, lap telik vele. (S már hogyne volna, hiszen „íródömping" van.) A jeles munkák éppen ezért sokszor szinte elvesznek a selejt tengerében. Kevés az eredeti? Elő a fordítással. SZINNYEI Ferenc megállapítása szerint

34 a lapokban közölt regényfordítások száma az ötvenes években csaknem eléri az eredetiekét, és jelentékeny a fordított vagy „magyarított" elbeszélések mennyisége is. DICKENS, THACKERAY, GOGOL, TURGENYEV, LERMONTOV, MÜSSET, VictoR HUGO jóvoltából akad remekmű is elég. A listavezető mégis DUMAS pere, a regényírók közül, a novellistáknál meg Paul de KOCK, hiszen az „érdekfeszítő" vagy a „könnyeden, felszínesen mulattató" olvasmányok csalogatják elsősorban az előfizetőt. A magas művészi mércét szem előtt tartó kritika ugyan folyvást és erélyesen tiltakozik e jelenség ellen, ám a szerkesztők kisebb vagy nagyobb mértékben — ízlésüktől, ügyszeretetüktől függően — kénytelenek meghajolni olvasóik kívánsága előtt. A rosszmájú SZINNYEI nem hagyja szó nélkül, hogy „maga a szigorú Greguss is szívesen olvasta ezeket a ponyvaízű rémregényeket, sőt le is fordított közülük néhányat"

35 (két SUE-, egy MAQUET-, egy FÉVAL- S egy MoNTÉPiN-regényt). A lapokban közölt fordítások elsősorban kortárs írók alkotásai, jeles munkák váltakoznak közöttük fércművekkel (sajnos, az utóbbiak teszik a majoritást). Találkozunk — nemritkán — eltulajdonítással is. ALBIN Divatcsarnokban megjelent „fordításáról", Az örült anyáról a Hölgyfutár szerkesztője — BERECZ Károly — szükségesnek véli elmondani, hogy „az 1846-ki Honderűből van csaknem szórul-szóra kiírva. Történetesen épp magunk fordítottuk volt e beszélykét, 33. KAZINCZY Ferenc (Bevezetésül). 1853. jan. 2., 1. sz. 34. Novella- és regényirodalmunk a Bach-korszakban. Bp. 1941. 2. k. 1. 1. 35. I. m. 2. k. 6. 1. 16 OSZK Évkönyve 1973 241