AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1973. Budapest (1976)

III. Könyvtártörténeti és művészettörténeti tanulmányok - Fried István: A magyar irodalmi népiesség az 1850-es években és a déli szláv népköltészet

A dal a szinte szó szerinti fordítás ellenére sem cseng eléggé szépen. S ennek nem a helyenként közvetlenül is tetten érhető költőietlenség, idegenszerű hangzás az oka: az első sor furcsa megoldása akár egy idegen világ jelzése is lehetne, a negyedik sorban az „eljárnak" (prolaze) nem eléggé szemléletes, ám ez talán szükséges megalkuvás. Az egész fordításon érezzük iskolás, a penzum „letudásának" kötelező jellegét. Nem vitatjuk, hogy Ács Károly — JÓKAI felhívására — őszinte lelkesedéssel fogott neki a tolmácsolásnak, de azt se feledjük, hogy rövid idő alatt igen sokat fordított, s ezek az átültetések csupán az eredeti szöveg tökéletes megértéséről, egy bizonyos költői modor elsajátításáról, az elméletiismertető jellegnek a dalszövegekben való érvényesüléséről tanúskodnak. Emellett azt se hagyjuk a számításon kívül, hogy Ács Károly nem volt költő, fordításai a szorgalmas, lelkiismeretes, tájékozott kultúraközvetítőről árulkodnak, s így fordításait részben kapcsolattörténeti, részben kultúraközvetítői érdemük miatt kell becsülnünk, de semmi esetre sem szabad túlértékelnünk a magyar műfordítás történetében játszott ihlető szerepüket. Viszont éppen ezért voltak alkalmasak arra, hogy JÓKAinak, AßANYnak, GREGUSSnak elméleti tételeikhez anyagként szolgáljanak. A fordító személyisége nem takarta el azt, amit JÓKAI és ARANY ezekben a népdalokban kerestek. Az etnográfiai tények, vonatkozások nyersen, olykor idegenszerűen hatottak, a hiányolható verselési bravúr, a nagyszerű költői megoldás nem homályosíthatta el az eredeti fordulatokat, a kikövetkeztethető népköltési nyomokat. Amennyire nem ihletett további fordításokra, annyira szerencsésen járult hozzá az összehasonlító tudomány anyaggyűjtéséhez. Ács Károly mérsékelten él a népdalok állandó kifejezéseivel, szinte csak jelzésszerűen ; ám a motívumokat igyekszik pontosan feltüntetni. A déli szláv népek költészete — a KAZiNCZYtól VITKOVICS Mihályon, TOLDY Ferencen, BAJZA Józsefen át ERDÉLYI Jánosig terjedő előzmények miatt — különös népszerűségnek örvendett a magyar irodalomban, s ezt egy hírlapi cikk pregnánsan fejezi ki: „A déli szlávok, kik velünk csaknem ugyanazon földfekvési és politikai viszontagságok súlyát érezek, a kedvezőtlenül helyzett, de tehetséges népek közt legkésőbben, de nem legkevesb szerencsével karolták föl nemzeti nyelvüket; mely — mellékesen megjegyezve — a szláv testvérnyelvek közt leghangzatosabb; s a meleg égalj leányakint olasz dallamosság s görög hajlékonyság némi vegyületével bír."

27 Ez az oka annak, hogy míg a szlovák irodalomból alig egy-két ismertető közöl szemelvényeket, a szerb és a horvát irodalom szinte mindig megtalálta a maga tolmácsait, állandó igény mutatkozott a szerb és a horvát irodalom ismeretére. Különösen — persze — a népköltészet ébresztett figyelmet. Az 1850-es esztendőkben már nemcsak értékeit elemezték, hanem a szerb és a magyar dalok rokonságát, sőt, ,,rokonulását" is tárgyalták;

28 a közös történeti múltból adódó motívumrokonságra mutattak rá, s a kölcsönös motívumkölcsönzésből származó közös hasznot is méltatták. VAHOT Imre azt fejtegeti, hogy „nincs élő nép, mely 27. K. A.: Adatok a délszlávok irodalmi viszonyaihoz. = Budapesti Hirlap. 1859. 230. szám. 28. Ennek fejtegetésére ARANY János is buzdított egy szerkesztői lábjegyzetében. Mikor a Szépirodalmi Figyelőben (1861. 11 —12. szám) közölte a SZÉLL Farkas fordította Szerb lakodalmi dalok és szokásokat, „Wesely után", ARANY rámutatott a szerb és a magyar népköltészet hasonló vonásaira, „ezért kívánatos volna ismernünk a határos népek szokásait". 228