AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1972. Budapest (1975)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Keresztury Dezső: Az önálló magyar opera- és balettszcenika kialakulása

általános színvonalát Magyarországon is. Az álmodozó tervezők, a magános alkotók kivételes művei után létrejött Operaházunkban a színpadkép-formálásnak egy évtizedeken át megszakítatlanul élő, ormaival és szakadékaival egységes művészi hegyvonulata. Olyan „iskola", amely emelte, s nem akademizálta a hozzátartozókat, s máig ható-kötelező példát adott a magyar opera és balett szcenikai művészetének. Hogy ez létrejöhessen, megfelelő műhelyt és pódiumot kellett teremteni: olyan Operaházat, amely az anyagiakban ugyan elszegényített, tehetségekben azonban ritka gazdagsággal kibontakozó kis Magyarországon is méltó módon tudta ellátni feladatait. Ennek a műhelynek és pódiumnak alapjait RADNAI Miklós vetette meg. Jól képzett, de jóformán névtelen emberként, a „szakmán" kívülről lépett be a szétesőben levő Operaház dzsungeljébe, amikor 1925-ben igazgatóvá nevezték ki. A szükséges létszámcsökkentést, az anyagi keretek célszerű felhasználását drákói szigorral és céltudatos következetességgel hajtotta végre. „Inkább kevesebbet, de kitűnőt" — volt jelmondata. Külföldi útjain félelmetes szorgalommal egészítette ki alapos zenei ismereteit a színházvezetés és közönségszervezés új módszereinek ismeretével. Bérletrendszerével kiszélesítette és megszilárdította az Operaház közönségbázisát; okos műsorpolitikájával biztosította a klasszikus vagy klasszikussá érett művek reperotárjának lehető legnagyobb gazdagságát és változatosságát. Olyan munkatársak alkotó segítségét sikerült biztosítania, állandó éberségben — ha úgy tetszik: versenyben — tartania, akik eszményi együttműködésben forrtak össze egymással a közös vállalkozás szolgálatában. A rendelkezésre álló erőket tömörítve: az alaposan megnyirbált lehetőségű Operaházat ismét az ország egyik legfontosabb művészi intézményévé fejlesztette. Műsorpolitikáját, művészi programját természetesen meghatározta annak a kornak konzervativizmusa, amelyben működött. Ez a dolog természete szerint már csak politikai okokból is elhárított minden kiötlő újítást. Jellemző, hogy az európai színházi avantgárd bizonyos elemei mégis főként az állami színpadokon állapodhattak meg, természetesen megfelelő ötvözetben, s csak akkor és addig, amikor és ameddig kellő ügyességű művészetpolitikusok fémjelezték őket: a Nemzeti Színházban a NÉMETH Antal, az Operaházban az OLÁH Gusztáv körül kialakult gárda. OLÁH Gusztávnak megadta a sors mindazt, amire kivételes ívelésű, teltségű és zártságú pályája és műve kialakításához szüksége lehetett: a sokoldalú, de kezdettől fogva egy fő szenvedély szolgálatában álló tehetséget, a sokoldalú önképzés lehetőségét, a szakmai részletekben, s a nagy összefüggésekben egyaránt rendkívüli műveltséget, a hajlékonyan is önálló, proteuszi változékonyságában is szívósan egységes ízlés biztos fölényét. S mindenek előtt: a működés, a teremtő tervezés és megvalósítás terét. Édesanyja festőművész volt: tőle már gyermekkorában megkapta nem csupán a képzőművészeti érdeklődés szenvedélyét, hanem a festői gyakorlat, főleg az akvarelltechnika legfontosabb alapelemeit is. Ezt pályája során igen magas színvonalúvá fejlesztette: remek „manualitásra", tehát rajzkészségre, a festői anyag kezelésének, a színek hatásának, összefüggéseinek, alkalmazásának területén legendás virtuozitásra tett szert. Nem ismert ezen a téren lehetetlent. Már gyermekkorában a színház volt legfőbb játéka: maga készítette el azt a kis színpadot, amelyet teljes apparátussal — jelmezekkel, mozgatható díszletekkel, zsinórpadlással, világító és süllyesztő berendezésekkel stb. — sajátkezűleg 356