AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1972. Budapest (1975)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Keresztury Dezső: Az önálló magyar opera- és balettszcenika kialakulása

tántorgott, s hogy az uralkodóvá lett konzervatív ízlés erőtlensége következtében a díszlet- és jelmezművészet az opera területén is hanyatlásnak indult. Találkozunk ugyan még elszórt kísérletekkel, de ezek sem eredetiségben, sem bátorságban még csak meg sem közelítették az említett jeles elődök munkáit. Az előadások kiállítása, a műsorpolitika irányulása, az Operaház egész világa az elszegényedés, a tétovaság, nem egy esetben a teljes hozzá nem értés képét mutatta. Ennek megfelelően kiürült a nézőtér is. A régi közönség az összeomlás következtében elvesztette társadalmi súlyát; új közönség szervezésére — főként a közönség bázisának kiszélesítésére — lényeges kísérlet sem történt. A húszas évek elejére teljes lett a Magyar Királyi Operaház válsága. Ezt az állapotot egymagában az az érdekes, sokoldalú és nagy hatású egyéniség sem tudta megváltoztatni, akit 1923-ban meghívtak főrendezőnek: MÁRKUS László. A kor magyar színházi életének ez az igen jelentős, de inkább sugalmazó, mint végrehajtó erővel kiváló alkotó egyénisége is az önművelő „nem-szakmabeliek" közül került ki. Újságíróként kezdte pályáját, jó publicista volt; főként a művelődés, ezen belül is a művészetek, első rangon a színház kérdései érdekelték. Kezdettől fogva szenvedélyes előharcosa volt a modern törekvéseknek, s ezeknek — okos politikájával, hajlékony, megnyerő egyéniségével — a nagyon is maradi, a politikai reakció erőitől is befolyásolt művelődéspolitikusokkal szemben is érvényt tudott nagyrészt szerezni. Eelnevelője a ,,Thália"-társaság, a korszakban a modern színházi törekvések legkövetkezetesebb szellemű vállalkozása, rövid fennállása idején is nemegy kiváló színházi ember kiröpítő fészke lett. MÁRKUS László az Operaháznak főrendezője, aztán egy-egy rövidebb szakaszra a Nemzeti Színház, majd az Operaház igazgatója is lett. (Tudni kell, hogy e két intézményt külön épületbe költözésük után is számtalan szoros szervezeti és művészetpolitikai szál kötötte össze.) Ismételjük: MÁRKUS nem volt a szakma gyakorlatában is kiképzett mester; díszlet- és jelmezterveit inkább csak felvázolta: az a bizonyos „manualitás" hiányzott tehetségéből, gyakorlatából. De kitűnő ízlése, nagy műveltsége, biztos ítélete, s főként: sugallatos képzeló'ereje mégis a magyar színházkép-formálás „szecessziós", ha jobban tetszik „expreszszionista" irányának kimagasló mesterévé tette. Az Operaházba mint más, főként drámai színházak nagy sikert, heves vitát és lelkes ünneplést kavaró képzőművészeti irányítója került 1923-ban. Operaházi működésének már első éveiben igen jelentős eredményekkel tervezett színpadi játéktereket, megjelenésformákat. WAGNER Parisifalja, DEBUSSY Pelleas és Mélisandeja., MASSENET Thaisa, s más operák a kései magyar szecessziós szcenika igen egyéni színezetű, egyszerre monumentális és hangulattelt, a meseszerűség, a végtelenség s a szenvedélyesség mozzanataival telített látványaiként jelentek meg az Operaház színpadán. Mai távlatból nézve igen érdekes, nemegyszer nagyon is merész, művészileg mindig magasrangú „beállításait" a közönség és bírálat eléggé értetlenül fogadta; kezdetben az Opera vezetősége is. Mást: hazaibb, idillikusabb, realisztikusabb színeket vártak tőle. Olyasmit, amit POLDLNI igen hatásos, a magyar „táblabíróvilág" megszépített jeleneteit felidéző, konzervatívan magyaros daljátékának, a Farsangi lakodalomnak képi világaként felidézett. A századforduló színpadformáló művészete Magyarországon tehát nem az igazi nagy mestereké volt, de a bátor keresőké, álmodóké. Jellemző pl. MÁRKUS László egész ilyen irányú alkotásmódjára, amit az új varázseszköz, a fény szerepéről írt. 354