AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1972. Budapest (1975)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Kelecsényi Ákos: Egy magyar régiségkereskedő a 19. században. Literáti Nemes Sámuel (1794-1842)

hajdani zárda" archívumát vizsgálta át, azt tapasztalta, hogy az ott alkalmazott „teménytelen tisztek között csak egy sincs, aki bár annyit tudna deákul, mint a tótfalusi kisbíró is . . ."

19 Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az ő latinsága sem horatiusi veretű, s értelmezésénél nem árt, ha az ember közben a magyar észjárásra gondol.

20 Erdélyi lévén, ismerős lehetett a román nyelvvel is. A velencei Arsenal közelében — írja — egyszer oláh beszédre figyelt fel. Kiderült, hogy földije, egy Marosvásárhelyről való katona tárgyalt egy velencei zsidó kereskedővel. Mint megtudta, a kaszárnyába bejáratos velenceiek mind megtanulnak románul.

21 Hogy a szakmájához szükséges egyéb ismereteket hol szerezte, nem tudjuk. Nyilván főleg autodidakta módon. Üzlete bővülésével ismeretei is bővültek. „Sok hálával tartozom Nagyságodnak — olvashatjuk egy JANKÓVICH Miklóshoz írt keltezetlen levelében — midőn nem tsak kevés Históriai esméretemet de gondolkozni tudhatasomat is, Nagyságod kegyes Hazafiúságának Böltsességének és jo szivüségének köszönhetem." Történelmi felfogását kétségtelenül befolyásolta a nemzeti optimizmus akkoriban működő nagy mestere, HORVÁT István (1784—1846). Aetius például székely ősök vérével trágyázta Dalmácia földjét.

22 Vagy másutt naplójában: „Két zászlót mutogatnak Erdélyben Ebesfalva mellett, Holdvilág nevű szász faluban, melyet még pogány eldődinktől vettek volna el már az akkori időben ott lakott gótok. Midőn ott jártam 1833-ban, az evangélikus pap halálán volt, különben oly szándékkal voltam, hogy ha pénzért ki nem adja, ököllel is megszerzem és nemzetemről leveszem azon kedvetlen hírt, hogy egy rossz szász falu dicsekedik dicső pogány eldődink ritka clenodiumával."

23 Naiv optimizmussal hajlik arra, hogy egy-egy kezébe akadt régiséget rögtön őseinkkel, vagy legalábbis konkrét személyekkel hozzon kapcsolatba. „Igen hihető azon hagyomány is — írja egyik értekezésében — hogy Marmaros (mint nevezete is, maré mortuum, mutatja) még a Rómaiak idejében holt tenger volt/' Majd kifejtvén, hogy az árvizektől elragadott állatok beiszapolódnak, s ezt követően az iszap megkövül, így folytatja: „Gyűjteményemben 1 illy félmázsás nehézségű, s egy-kétszáz ölnél mélyebb aknából, a tó feneke alól, egykori termőföldből kivett fejdarab találtatik, mellynek inye helyén nem hogy fogai voltak volna, de még azoknak helyeik sem tapasztalhatók, minél fogva e

r

csudaállatnak csak nyelni lehetett eledelét .. . tán még az utósóbb Mammuthokkal Ádám apánk vonszolhatta sátorfáit."

24 Vagy amikor Titelben SZLAMA auditor-kapitánytól „fél tojásnyi metszett agát köveket" cserél, amelyek valamilyen kőkoporsóból kerültek elő, rögtön felmerül benne az üzletileg értékesíthető ötlet: hátha Zalán vezér és neje feküdt abban a koporsóban.

25 Velencében feljegyzi, hogy „mindig fürkészem azon roppant kastélyt, hol III. Andrásunk született és nevelkedett. Nem hihetem, hogy valami úton-módon rá ne esmérhetnék".

26 19. Uo. III 74a. 20. Vö. pl. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve. 1968 — 1969. Bp. 1971. 329. 1. ahol a 11. sz. jegyzetben egy hosszabb latin bejegyzése olvasható. 21. „Útinapló" III 70a. 22. Uo. III 7b. 23. Uo. I 30a. 24. L. NEMES Sámuel: Föld alatti állatmaradványok. = Honművész. 1840. II. 724. 1. 25. Antiquariusi levelek Litteráti Nemes Sámueltől. I. = Századunk. 1839. 573. 1. 26. „Útinapló" III 67b. 312