AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1971-1972. Budapest (1973)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Miklóssy János: A „halálveszélyes apathia" ellen. (Vajda János 1863-as lapkísérlete.)

feltételeket, amelyek által a magyarság — vezérré válván a birodalom népei nagy versenyében — legjobb tudása szerint rendezze be életét.

17 Ám a „passzív rezisztencia hátbatámadása" csak egyik okát képezte a VAJDA röpiratai és lapja ellen fölgerjedt indulatoknak. A másik, az előzőekkel vetekedő ok kútfeje az, a röpirataiból és cikkeiből mindegyre kitetsző meggyőződés volt, amely a birtokos nemességet a nemzeti polgárosodás megteremtésére immár végérvénnyel képtelennek tartja. A forradalom bukását követő önkényuralmi terror „isten békéjét" teremti meg átmenetileg a nemzet osztályai között. Az irodalomban — az 1848 előtti állapotokkal szöges ellentétben — mind nagyobb teret nyer a nemzeti problematika a társadalmi rovására. Az ötvenes évek elején létrejött nemzeti egységfronton azonban jelentékeny repedések támadnak az évtized végére, s méginkább az 186l-es országgyűlés után. A SZILÁGYI Virgil, BÖSZÖRMÉNYI László vezette képviselőcsoport kiválása és szembefordulása az országgyűlésen a Határozati Párt vezérkarával, továbbá a képviselőház álláspontjával — SZABAD György szerint — „az eddig a középbirtokos nemesség uszályába szorult társadalmi rétegek politikai önállósodási törekvését" fejezi ki „valamelyest".

18 Más oldalról kiindulva, ennek jegyében fogantak VAJDA röpiratai és lapkísérletei is. De: nem érkezett még el e törekvések ideje. Szűk volt, alig eszmélt az a bázis, amelyre támaszkodhattak volna. Politikai, irodalmi ellenfeleik pedig tudni sem akartak róluk, fellépésüket, működésüket minden módon akadályozták. Gyér visszhangjukat a közvélemény körében elsősorban ez indokolja. VAJDA törekvéseivel kapcsolatosan GYULAI Pálnak lehet igaza: „Ez a lap [a Magyar Sajtó] nem támogatta se a Deák pártot, se [a] határozati pártot, hanem valami különös állást foglalt el, amit a magyar közvélemény nem tudott megérteni .(... )."

19 Közvéleményünk nemcsak 1863-ban, de a kiegyezés után is, hosszú időn át közjogi sablonokban gondolkodik. VAJDA álláspontját, amelynek homlokterében ebben az időszakban nem a közjogi kérdések állnak, értetlenség és gyanakvás fogadja. Meg nem értés veszi körül a szerkesztőt lapja eszmei alapja és célkitűzései meghatározásakor is. „Nincs előttem a programm, — írja GYULAI Pálnak SÁMI László — de úgy emlékszem liberalizmusról, radicalismusról, democratiáról úgy beszél mintha előtte a magyar előtt ezek a fogalmak ismeretlenek voltak volna, és körül belül oda megy ki programmja, hogy a magyar nemzet számára ü felfedezi nyugot Európát civilisatiójávai."

20 Pedig a programban nem erről van szó! VAJDA érzékeny füllel veszi észre: „a hosszú szellemi pangás alatt, a sajátlagos hazai és tágasabb európai felfogás két tüze közötti szorult helyzetben a nézetnyilvánulás kettős — alulfelüli terrorismusa által előidézett egyoldalúság szellemölő, nyomasztó kriptacsöndében, — míg a dolgok odakünn egyre változnak, azalatt, hogy eszmekörünk idebenn egyre a régi marad — oda jutottunk máris, hogy észrevétlenül politikai iránylatok elne17. Vo. a fentiekkel VKrK 6. k. 372. 1.; itt mutatunk rá elképzelései illúziós voltára is. 18. Magyarország története. Bp. 1964. 2. k. 60—61. 1. 19. Tetemrehívás. Gyulai Pál Vajda Jánosról. = Budapesti Napló. 1897. jan. 29. 20. SÁMI László — GYULAI Pálhoz. Kolozsvár. 1862. dec. 18., GyulaiPál levelezése 1843— 1867. Sajtó alá rend.: SOMOGYI Sándor. Bp. 1961. 483—484. 1. 374