AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1971-1972. Budapest (1973)
II. Nemzetközi könyvtári élet - Gombocz István: Az IFLA Nemzetközi Kiadványcsere Bizottságának 40 éves működése
visszhangot, amellyel a Szovjetunió és Japán válaszolt KÉSSEN felkéréseire. J. D ARGENT is foglalkozott a nyelvi kérdéssel, és egyszer külön határozat szorgalmazta az idegen nyelvű rezüméket, mégis e téren eddigi eredményeinkkel nem lehetünk elégedettek. 2. A nemzetközi csere megszervezése A Bizottság a kezdeti korszakban — néhány alkalmi kezdeményezéstől eltekintve — kevés figyelmet szentelt a két- és többoldalú egyezmények kérdésének. Az volt az általános felfogás, hogy a közvetlen kapcsolatok sokkal eredményesebbek, semmiféle egységesítésre, általános szabályokra nincs szükség. A. KÉSSEN sem fogadta bizalommal azokat az olasz és francia javaslatokat, hogy az elavult 1886-os brüsszeli egyezményeket cseréljék fel modernebbekkel. Főleg S. HoNORÉnak kezdeményezésére ez a gondolat mégis fokozatosan tért nyert a Bizottságban, eleinte főleg azzal a céllal, hogy a hivatalos kiadványok cseréjét ezáltal jobban szervezzék meg. 1955-től kezdve azután a Bizottság teljes erővel támogatta az UNESCO munkáját, amellyel az új egyezményeket előkészítette. J. D ARGENT egész könyvet szánt az egyezményekkel kapcsolatos tárgyalásoknak. Az 1972. évi bécsi szakértői értekezlet megkezdte az UNESCO egyezményeinek kiértékelését. Végeredményben azonban a Bizottság szerepe ezeknek az egyezményeknek a létrejöttében — néhány általa javasolt módosítástól eltekintve — inkább passzív volt. így például a Bizottság többször felvetette, de soha alaposan ki nem dolgozta azt, hogy miként függnek össze a kétoldalú államközi egyezmények a többoldalúak hatásos alkalmazásával. Hasonló volt a helyzet a csereközpontokkal is. Hosszú időn át a Bizottság nem volt meggyőződve arról, hogy ezekre egyáltalában szükség van, illetőleg csak a brüsszeli egyezményekből folyó továbbítási szerepet szánta nekik. (Néhány kezdeményezés mégis felmerült már a Bizottság működésének elején is, főleg a disszertációk cseréjének jobb megszervezését várták a központok esetleges megerősítésétől.) A helyzet azonban lényegében csak 1956 után változott meg, amikor belga, csehszlovák, francia, olasz stb. ösztönzésre sokkal bővebb szerepkör kezdett kialakulni. Különösen J. D ARGENT vázolta átfogóan a központok munkakörét a Hosszútávú Program előkészítése idején. Ugyancsak a Bizottságban merült fel az is, hogy regionális alapon, vagy nemzeti síkon meg kellene szervezni a fölöspéldányok nagy elosztó szerveit. (Az A. ALLARDYCE által vezetett londoni és az R. EJLERSEN által vezetett koppenhágai központ jó példák arra, hogy milyen hatásosan meg lehet szervezni ezt a munkát.) A Bizottság többször napirendre tűzte a különféle csereközpontok összehasonlító tanulmányozását, de valamilyen igazán átfogó elemzés nem jött létre, illetőleg G. BUSSE asszony foglalkozott a kérdéssel, de a Bizottságon kívül. Sajnos a koordinálásra vonatkozó kívánság alig talált meghallgatásra. Az első időkben a Bizottság azt szorgalmazta, hogy az egyes országok egyetemi könyvtárai a disszertációk gyűjtésében lépjenek egymással egyességre. A. KÉSSEN némi eredményekre hivatkozhatott saját hazájában. Münchenben, 1956-ban az egyik fontos határozat felkérte a tagállamokat, hogy mind az egyes tudományágak, mind a földrajzi megoszlás tekintetében vizsgálják meg a külfölddel folytatott cserekapcsolataik megoszlását. Sajnos nincs nyoma annak, hogy ezt a kezdeményezést többen követték volna. (Magyarországon történt ilyen kísérlet.) 102
