AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1968-1969. Budapest (1971)

II. Az OSZK történetéből - Berlász Jenő: Hogyan propagálta Széchényi Ferenc az Országos Könyvtárt? Az értelmiség jelent?ségének felismerése

Hogyan propagálta Széchényi Ferenc az Országos Könyvtárt? Az értelmiség jelentőségének jelismerése BEBLÁSZJENŐ Könyvtárunk fennállásának századik évfordulójára néhai kartársunk, Kollányi Ferenc igazgató-őr nagy terjedelmű értékes munkát írt az intézet első két évtizedének (1802- 1820) történetéről.

1 Ez a monográfia nemcsak a maga korában számított fontos műnek, hanem ma, hetedfél évtized múltán is nélkülözhetetlen: valahányszor amaz időszaknak egyes fényeiről, mozzanatairól akarunk konkrét bizonyságot szerezni, szükségképpen rá támaszkodunk. A könyv maradandó becsét nyilván adatgazdagságának és megbízhatóságának köszönheti; annak az akribiának, amellyel a szerző a forrásokban lappangó terjedelmes tényanyagot feltárta s annak a műgondnak, amellyel ugyanezt kronológiai folytonosságba rendezte. Persze, a történettudomány félévszázados fejlődése egészében véve mégiscsak avulttá tette Kollányi munkáját. Már régóta élénken érezzük feldolgozásának rendszerbeli és módszerbeli fogyatékosságait. Világosan áll előttünk, hogy a szerző éppen legsajátosabb, leglényegesebb feladatának nem tudott megfelelni: nem nyújtott belső sui generis intézménytörténetet. Előadásában csupán külsőséges eseménytörténet pereg előttünk, évek, hónapok, napok szigorú egymásutánjában, de a könyvtár szerkezetéről, berendezéséről, működéséről rendszeres életviteléről, sajátos könyvtártani szempontú fejezetekben nem szerezhetünk tudomást. A feldolgozott tömérdek funkcionális jellegű adat a könyvben százfelé szétszórtan rejtőzik, szisztematikus rendben véletlenül sem kerül bemutatásra. De előbukkannak Kollányi munkájának egyéb hiányosságai is; ilyennek érezzük a szereplő tények és történések interpretálatlanságát s ugyanezeknek a kor kulturális és társadalomtörténetébe való beágyazatlanságát. Ezt a fogyatékosságot azonban nem szabad kizárólag a szerzőnek felróni. Itt a XIX. század végi történetírás többé-kevésbé sajátos metodikai eljárásáról van szó, arról a tudományos magatartásról, amelynek analitikus munkáját formális adatkultusz, szintézisét látókörhiány jellemezte. A tények önmagukért beszélnek — vallották az egykorú historikusok — s felmentve érezték magukat az adatok mögött rejlő jelentések kivizsgálása alól. Hasonlóképpen nem volt érzékük a társadalmi összefüggések iránt sem; személyek, intézmények fejlődésében nem keresték a történeti élet egészével való benső kapcsolatot; beérték a téma izolált szemléletével. Ennek a körülménynek tulajdonítható, hogy Kollányi könyvéből nem tudunk választ kapni egyetlen olyan kérdésre sem, amely fennállásának első időszakában az Országos Széchényi Könyvtár társadalmi funkciójával kapcsolatos. Hiába 55