AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1968-1969. Budapest (1971)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Markovits Györgyi: Két „elsüllyedt" irodalmi folyóirat

pártjelszavasdit kíván a fiatal értelmiségtől, hanem szaktudásának maximális fegyverzetét és annak a szocialista fejlődés vonalába való beállítását. Új építészeket, új nevelőket, új orvosokat, új írókat, új mérnököket, új művészeket akar a szocializmus meghódítani, és már ma építő munkába állítani, hogy szaktudásukon keresztül éppúgy dokumentálják a szocializmus magasabb társadalmi, etikai és kulturális jelentőségét, amint azt a munkásság teszi szakmai szervezettségének és osztályharcának vonalán... egyetlen, a társadalom alapszerkezetét átépítő programja van: a marxista szocializmus... A legfontosabb lépés megszabadulni a fasizmus, nacionálszocializmus, klerikalizmus minden maradványától, mert csak így indulhat el azon az úton, amelyen az emberi és szociális alkotást vállalhatja." Kitűnő pedagógiai tanulmánnyal szerepel Krammer JenŐ Pozsonyból. Ma is időszerű, A tökéletes embernevelés felé című írásában elméletileg foglalkozik a kapitalizmus válsága felismeréséből származó, új követelménj^eket felállító pedagógiával. A prózai írások mellett a korabeli költészet egy-egy kitűnő darabját találjuk. Mindjárt az első számban szerepel Radnóti Miklóstól Hajnali elégia, jóbarátjának, az illegális mozgalom önfeláldozó részvevőjének, Lakatos Péter Pálnak ajánlva. Az 1931. évi második számban pedig a Napló 1931. április 19. olvasható Radnótitól. Az első számban még két verset találunk Radnótién kívül, Szabados András Emberek vagyunk című szabadversét és Nemes Györgytől az Ingatag mérleget, melyben az ifjú költő dialektikusan felépített gondolategységbe fogja össze egyrészt az osztályellentétek, másrészt az „én és mi" „ingatag mérlegét". Mivel a vers azóta sem jelent meg nyomtatásban, érdemes egészében idézni. Igen, nem vagyok szegény ember, felhevít, ha ajándékot kapok, s örülök neki mint a felelősségnélküli gyermek, ha eljönne folyondár karjaival az asszony, magamnak szeretném bőrét, haját, liliomkezét, ha gyermeket csiholnánk a megmagyarázhatatlanból, magamnak szeretném tisztatószemét, igen, el tudom nézni a zsíros festményeket, a hízott szobrokat, elhallgatom a gőgös, úri muzsikát s a dúsanterhelt verseket, nem haragszom a hadvezérekre s a kimagasló gyárkéményekre, a jólfelöltöztetett lakásokra, a cifra, szép vásárra, a gazdag anyák féltésére, — hiszen én is a magas Svájcba készülök. Igen, azért tudom, hogy sok a prémbeöltöztetett bűn, temérdek a palásttalborított igazságtalanság, tudom, hogy egyhetes anyáknak kiapad a tejük, megszületett gyermekecskéket még a felébredés előtt visszavisz a nagy Összegyűjtő, tudom, hogy emberverejtékből nő a kenyér és korhadó tüdők gőze festi oly szürkére az eget, tudom, hogy gálád vagyok s velem együtt még egy csomó, pimasz és ripők, szájkoptatók vagyunk és lágy zsír nő a bőrünk alá Tudom, hogy elloptam egy éjszaka az alvók aranyát levetkőztettem a mit-sem-sejtőket, 393