AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1968-1969. Budapest (1971)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Kelecsényi Ákos: Literáti Nemes Sámuel útinaplója

Természetesen nem tölti minden idejét könyvtárakban és levéltárakban. Az utazással együtt jár vendéglők, kávéházak felkeresése, ahol gyakran akad össze érdekes emberekkel. Varasdon például a vendéglőben helybeliekből és utasokból álló nagyobb társaság verődött össze, s naplójában megörökíti a köztük németül folyó diskurzust. Elsőbben is némely katonák nem helyeselték, hogy a horvátok magukat illíreknek nevezik. Mond tovább egy kapitány: „annak azonban a magyarok az okai, kik nyelvükkel a horvátokat felháborították". Azután a magyar alkotmányt is kezdették érintgetni. Nem örömmel akarva szót váltani, mivel nem sok ideje Szombathelyt is egy cseh kapitányt nemcsak összegazembereztem, de ha Tót Sándor szolgabíró úr a kapitány szavát nem kvalifikálja vala, s kérve, hogy ne úgy értsem etc., valamelyikünkre nézve szerencsétlen nap lett volna. Most azonban nem kellett síkra szállnia, mert egy idős, szép szál férfi magát mindig magyarnak említve oly nagy tapasztalással beszélteti minden ellenvetéseikre, hogy nemcsak három vén kapitányokat elhallgattatott, s azután hozzája a legjobb barátságra kötelezte, de megvallom, hogy Pest megyeháza, s minden esetben nemzetünk egyik palládiuma környékében lakó hazafiaktól sem várhattam volna többet ... S mondván hatalmasan: „Meine Herren! Európának csaknem minden országában nemcsak utaztam, de sokakban hosszasabb ideig laktam is, vigyáztam, és szükségem is volt azoknak törvényeit tanulni. Én boldogítóbbat a miénknél nem tudok. Itt meg van határozva a jobbágy tartozása és a nemesség önként sokat tett az ő könnyebbségükre. És többet is tett volna, ha a kegyes kormány attól nem tart vala, hogy. majd a cseh köznép is ez után sóvárogna, s így a cseh nemes éhen veszne el. S többet is fog még tenni, eltöröltetve az aviticitás ..." Ezen az estve csak nevét tudakoztahattam meg a jó hazafinak, azt azonban észrevettem, hogy nyelvünket nem beszéli, s ez Jellelsits Kéiroly. Másnap reggel megköszöni neki a hazafiúi kiállást, és ezzel derék nevét még egy katonával, ki a múlt estve ellenünk harcolt, ezen úti belegyembe beírta (II. 37b—40b). íme, így tükröződik naplójában az a harc, amelyet a nemzetiségek, de főleg a horvát illirizmus folytatott az 1832—36-i magyar országgyűlés ama törekvése ellen, hogy a hivatalos latin nyelv helyébe a magyar kerüljön. Ugyanilyen jellegű egy zágrábi élménye is. Egy kávéházban ülve a teméntelen officir és civil egyvelegben gyakran magyarul is hallok beszélgetni. Kik lehetnek ezen magyarok? Ez különös jelenés! S ezen kedvetlen idő jártával Zágrábban a magyaroknál nemzeti ösztönüknek szoros határ közé szorítását tapasztaltam, sőt hogy tűrni is készek, és tudnak is, és szükséges is. Hát csakugyan kik lehetnek ezen vakmerő férfiak, annyi határőrző horvát tisztek és civilisták közt nemcsak első szerepet játszódva, de mindenek figyelmét időről, időre mindinkább magukra vonva? Észreveszem azonban, hogy bár jól beszélnek és annál helyesebben és kacskaringósabban káromkodnak is ugyan, de tótos kiejtéssel. Magyar érzelmű horvátoknak gondolja őket, az egyiket egy ismerős horvát grófnak véli és meg is szólítja: „örvendek — mondám— hogy a gróf barátival együtt nyelvünkön oly jól mulat.'

1

'' Felpattan az én emberem, csókolni akar. Mondom; „Kezet szorítsunk, kedves grófom!'''' „Ahá — mond — nem vágyom gróf, dá még lehetem ..." s most már egy-kettőre kiderül, hogy miért találta Nemes olyan ismerősnek. „Oh, kádves uram, tud mikor múlt nyáron együtt utaztunk Keszthelyre, én mentem gyalog a Georgiconba, s felvett a szekerére s traktálta ángem ... Not né, kedves bratim, ez a drága úr mutatta akkor nákem egy könyv pergáménra írva, s mondta, hogy vigyázzom a plébánosoknál, s ha kapom, száz florint meg ád érte ..." Nekem pedig — folytatja a napló — nem kis humorra adott alkalmat az ő nyélvünkkel való kevélységük, mélynél fogva a nyelvünket nem értő pincéreket is kényszerítették annak tüsténti félfogására . .. Minek előtte elváltam volna tőlük, tudakoztam, hogy abszolválta-e a Qeorgicont? Melyre volt a felelet: „Nem vágyom bolond, kell most sok má gyár fi Horvátországba hivatalba. Azt sem tudom, hová Ígérkezzem.'''' Végül a nemzetiségekre vonatkozó feljegyzései közül említsük meg, hogy ugyancsak Zágrábban felkereste Marosvásárhelyről odaszakadt honfitársát, Nyulas József aranyművest. Ezt írja róla: Sajnálom, hogy Haas név alatt esmeretes (I. 59b). Természetes, hogy áttanulmányozza a zágrábi püspöki könyvtárat, valamint a ferencesek könyvtárát, s mielőtt tovább indulna a horvát fővárosból, újra mérleget csinál Eddigi nagyobb ritkaságaim címmel, de mintegy tucatnyi nyomtatvány és kézirat felsorolása megint csak óvatos általánosságban mozog, mint: Három nyomtatott magyar könyvek, kettő 1500-ból, egy 1600-ból, sok képekkel, dicsőségesen konzerválva (II. 75a). Ez bizony kevés eligazítás XVI. és XVII. századi magyar nyomtatványok azonosításához. Miután a zágrábi akadémia gyűjteményét megajándékozza (II. 90a), Károlyváros felé folytatja útját. Útközben megtekinti egy barát-kolostor rendezetlen könyvtárát, ahol egy szép iratú deák imádságos könyvet, pro memoria, jelentetlem, hogy viszem .. . (II. 94a). Károlyvárost afféle támaszpontnak használja. Amit addig gyűjtött, a ferences gvárdiánnál hagyja és úgy indul tovább Zárába. Útközben érinti Jezeránát, ahol a postamesternél Corvintól hever 21 321