AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1968-1969. Budapest (1971)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Kelecsényi Ákos: Literáti Nemes Sámuel útinaplója

egy nagy oklevél, melyet valamely határőrző katona hagyott nála, kinek egy krajcárt nem ér — kértem egynéhány forintokért a postamestertől, de a katona híre nélkül nem bátorkodott ide adni .. . De én nehezen fogok ezen veszedelmes helyen többet megfordulni, nagyságtok hozattassák el (II. 100a). A hely valóban nem nagyon barátságos. Egyik éjjel nyolc fegyveres zsiványokra bukkantunk, fegyvereiket elrejtve veres köpönyegeik alá, de bátorságuk nem volt a delizsáncot megtámadni. Én ugyan készen voltam, mert meg kell vallanom, leg jobban féltem, legtöbb drágaság nálam lévén. A hintó posztóját felhasítva smukkos skatulyám, pénzem a hintó bélésébe rejtettem, úgy ujjamról is gyűrűmet, mellemről antikváriusi signumomat, órámat, sat. (II. 102a). Mindezek ellenére az út szépsége megragadja. 22-én reggel 8 órakor kezdtünk felmenni azon hegyre — neve Velebit —, mely Horvátországot Dalmáciától elválasztja, s mely legmagasabb •át az ausztriai birodalomban .. . Nyolc éve, hogy ezen egyetlen, pompás és méltán csuda utat készítették ... Csodálatos tájék ez, és első tekintettel nem is lehet másként gondolkodni, mint hogy a megbosszankodott istenek haragjukban egy világot zúztak itt össze ... Midőn az út legfelsőbb részére jutva egyik felől egy összetört világ formáját, más felől az adriai öblöket a főszédítő mélységben megpillantottam volna, eltűnt azon fantáziám, hogy Dalmácia miért nem örvendhet actu is, mint hajdan, a magyar alkotmánynak, hanem elragadtatva fennszóval kiáltók: „Humbold Sandrit Miért nem találkozhatom én most itt össze veled, hogy ezen pillanatban előttem álló roppant Qordius göccse megfejtésére segédedet koldulnám/" Megpróbál azonban saját geológiai ismereteire hagyatkozva boldogulni, s egy postaházi pihenőnél nagyon elcsodálkozik, mikor érdeklődésére azt a felvilágosítást kapja, hogy az útépítés során nem találtak semmiféle megkövesedett állati maradványt. „Uram — mondják neki —, minden azt állítja, angolok és más bölcsek, hogy Vulkán művei ezen rengeteg kőhalmok." „Fájdalom, mondám, hogy a jómódú utazók oly keveset értenek Földünk szűnteleni változás alá vettetéséről, s annak talpak alatti történetéről.'''' Miközben így beszélgetnek, íme, egy száz év félé ugráló, órjás tekintetű határőrző kezd szólni? mondván: „Csuda, emberi koponyához hasonló dolgokat találhatni itt, uram, van nékem most is belőlük." „Látni akarom, jó öreg — mondám — s csak rajta, hozzák a postaházhoz." S íme, egy pár vízi élőállat, a mostaniaktól egészen különböző tengeri pók nagy alakjai, mélyen igen megörvendve váltottam, meghagyva a postamesternek, hogyha angolok mégegyszer vulkánt keres* nek ezen a tájon, korbácsot ragadván egész Záráig lefelé vágja a hátukat ... Károlyvárostól egész ezen nagy hegyekig mindenütt a legszebb fekete márványból állnak a kószálok, melyből meszet égetnek, és a köznép is ily királyi anyagból építi kunyhóját. Ezen márvány is tele van még csigajelekkel ... De békét a geológiának ... (II. 103a—106a). Nehezen szakadt vége az útnak. Négy nap és négy éjjel ültem a delizsánc szekérbe, amely idő alatt nem aludtam négy órát. Igen bágyadtan érkeztem Zárába 23-án októbernek. A hosszan tartó utazás után magam rendbe szedve dolgom után kezdtem látni, s csakhamar egy archívumba is bécsúsztam, melyben magyar még nem volt, de máramarosi rusnyák sem,

6 ötszáz évektől fogva (II. 106b). A következő nap pedig még büszkébben írja, hogy 11 órakor egy olyan antikvári gyűjteménybe repedtek a zavarok előttem, mely csak boldogult Ferenc királyunknak volt kinyitva egykor (II. 107b). Valakinél hunnus betűkkel írt táblácskákat talál, ezek nem hagyják nyugodni, újra és újra ír róluk naplójában. Az egyiken zsidó-forma írás, a negyediken tökéletesen azon betűk, kiálló figurával, amilyenek a csíkszentmiklósi templomban voltak. Sajnos, tulajdonosa keményszívű férfiú, ki gazdag lévén, az eladástól vonakszik, de bízom csak ispiritusomban. Addig ügyeskedik, míg a végén valóban meg is szerzi (II. 107b, 110, III. 20a). Zárába érkezésekor újra mérleget csinál, de megint csak a szokásos módon. Kezdve a szentmártoni, csornai kolostorokon . . . számtalan családoknak és zárdáknak levél- és könyvtárain lévő véka nagyságú rozsdás lakatjait emberi erőt felülmúló, hatalmas ujjam begyével szertemorzsoltam, és ahol mi szépet félturkálhattam, abból úgy egybe harizáltam . . . hogy tulajdon magok személyekbe utaztokban sem nagyságod, sem gróf Viczay, Teleki, Szathmári, Aranka, Brukenthal, Fáy, Lázár sat., sőt soha egy magyar is, tíz útjába is, oly és annyi ritkaságot egybe nem szerzett, mint eddigi kis utacskámba is (II. 109b). Elmegy a gimnáziumba. Annak múzeumát kifürkészve több szép dolgokon kívül némely üveg-urnák tetszettek nagyságod számára, rég adva nagyságod rajok nékem commissiót. A direktor nem vonakodik, hogy Corvin és Zsigmond aranyért nem adna, de jelenteni kell néki is előbb a dalmáciai gubernátornak (II. 110b). Felkeresi a ferencesek könyvtárát is, ahol az öreg páter provinciális csaknem mindenik tékáról azt mondta: „Hie sunt Ubri prohibiti," mélyen elnevetve magam továbbmentem. Az anapja különösen szerencsés volt. Egy ferences közvetítésével, akinek fáradozását meg is jutalmazta egy arannyal, egy felette régi pergaménára írt latin könyvet szerez, majd egy libra322