AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1968-1969. Budapest (1971)

III. Az OSZK munkáiból - Takács Menyhért: A bibliográfiai hivatkozások, a cikk-kivonatok (analízisek), a szerz?i összefoglalások és szabványosításuk

nyugati nyelvekben, és így az ottani bibliográfiai hivatkozásokban is, megelőzik a számot. A következő lépés, amelyet a nemzetközi szabályozásnak meg kell tennie, az a bibliográfiai hivatkozásokban az írásjelek alkalmazásának szabványosítása (sőt esetleg még a tipográfiáé is). Ezekre vonatkozóan az ISO R 690 még teljesen szabad kezet hagy, csak azt ajánlja, hogy következetesen járjunk el, és úgy, hogy a bibliográfiai hivatkozás könnyen érthető legyen. De hogy lehetne könynyen érthető az olyan gyakorlat, amelyben ugyanaz a jel többféle minőségben is előfordulhat (a pont pl. szolgálhat az elemek elválasztására, rövidítések jelzésére egyaránt) és ugyanannak jelölésére többféle jel nyer alkalmazást (pl. a szerzők nevének elválasztására több szerző esetén: vonal (—), vessző *(,), „et" stb.). A legelső intézkedés itt annak kimondása lehetne, hogy ugyanaz a jel csak egyféle funkció ellátására használható (tehát pl. a pont nem szerepelhet egyszer mint az elemek elválasztásának, máskor meg mint a rövidítésnek jele, de nem töltheti be ezt a kettős szerepet egyszerre sem, vagyis a pont mint a rövidítés jele után mindig ki kell tenni az elemeket elválasztó jelet is). Ezt követően meg kellene állapítani az elemeket elválasztó jelet, és kötelezővé kellene tenni annak minden esetben való alkalmazását. (Jelenleg ui. a nemzetközi gyakorlatban az elemeket elválasztó jelként használják a pontot, a három pontot, a vesszőt, a kötőjelet, a kettőspontot, az egyenlőségi jelet, a pontosvesszőt, az et szót, a zárójelet stb., stb. Tulajdonképpen nincs olyan használatban levő írásjel, amely ne szolgálhatna az elemek elválasztására, mert néhol még azt is kimondják, hogy több írásjelet egymás után nem szabad alkalmazni.) Ezeknek leszögezése után kerülhetne sor minden funkció jelzésének és minden írásjel funkciójának rögzítésére. A nemzetközi szabályozás ezzel egyelőre meg is tenné legfontosabb intézkedéseit a bibliográfiai hivatkozások szabványosításában. További fejlődés lenne, ha az egyes államok belátnák, hogy az ISO ajánlásoknak mindenben teljesen megfelelő nemzeti szabványokat kell hozniuk és el kell érniük, hogy azokat területükön alkalmazzák is. A kivonatok (analízisek) és szerzői összefoglalások nemzetközi szabványosításának kérdését vizsgálva annak a sejtésünknek adtunk kifejezést, hogy az valamiképpen nem felel meg a gyakorlat igényeinek. Ennek okát abban sejtjük, hogy az ISO nem ismerte fel a formától elkülönített tartalmi lényeg ismertetésének fontosságát. Ebből adódik az a fonák helyzet, hogy az ISO II 214 az analízis szerkesztésének elvévé teszi, hogy „vegye figyelembe az eredeti (írásmű) általános formáját" — míg ugyanakkor a széles körben végzett felmérések azt bizonyítják, hogy az érdekeltek túlnyomó többsége „mértékre készült" analízist kíván.

4 A fejlődés útját abban látjuk, hogy a tartalmi lényeget ismertető rövidítést az eredeti írásmű formájának mellőzésével kell szerkeszteni. Mivel pedig ez csak új formába öntés útján érhető el, meg kell állapítani nemzetközi szabványban ennek az új formának elemeit. A teljesség igénye nélkül megemlítjük, hogy ezek között szerepelhetne: a tárgy definíciószerű körülírása, a módszer megjelölése (alig bővebben, mint annak közlésével, hogy spekulatív vagy tapasztalati eszközökkel dolgozik-e, kísérleteket, statisztikát alkalmaz-e), az eredmények (esetleges új megállapítások) közlése, feltüntetése annak, hogy figyelembe veszi-e az addigi kutatásokat, foglalkozik-e a kérdés történetével (az utóbbi két kérdés talán egyszerű „igen"-nel vagy „nem"-mel is megválaszolható). 277