AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1968-1969. Budapest (1971)

III. Az OSZK munkáiból - Takács Menyhért: A bibliográfiai hivatkozások, a cikk-kivonatok (analízisek), a szerz?i összefoglalások és szabványosításuk

d'auteurs), pedig annak előírásait aligha lehet elhanyagolni az összefoglalások megszerkesztésében és ellenőrzésében.

3 Nem kétséges, hogy a kivonatok (analízisek) és szerzői összefoglalások területén a szabványosítás munkája és a meghozott szabványok alkalmazása igen sok kívánnivalót hagy maga után, noha ez az a terület, ahol talán a legtöbb időt és munkát takaríthatnánk meg nemzetközi összefogással. A FEJLŐDÉS ÚTJA. MEGOLDÁSOK A bibliográfiai hivatkozások kérdésében sok nemzeti szabvány született, ami azt bizonyítja, hogy itt az egységes gyakorlat kialakítására nagy szükség van. Ennek ellenére — sajnálattal kell megállapítanunk — az ISO R 690 csak nagyon kis lépéssel vitt előre a fejlődés útján, s még ezt a kis lépést is meglehetősen bizonytalanul tette meg. A bibliográfiai hivatkozások nemzetközi szabványosításában alapvető elvként kellene szerepelnie annak a feltevésnek, hogy nem ismerjük azt a nyelvet, amelyen a bibliografizált dokumentumot írták. Megkívánja ezt nemcsak a gépi feldolgozás, amelynek — főleg a bibliográfiák szerkesztésében — óriási térhódításával kell számolnunk már a közeljövőben, hanem az a körülmény is, hogy egyre több kis ország kapcsolódik bele a kulturális élet vérkeringésébe, mindezeknek nyelvét ismerni pedig aligha lehet. A nemzetközi szabványosításnak, nem utolsósorban, ezeken a nyelvi nehézségeken kellene átsegítenie, de ennek nem sok vagy legalább is nem elég nyomát találjuk az ISO munkájában. Az a jelentős lépés, amelyet az ISO R 690 tett, abban áll, hogy felismerte a bibliográfiai hivatkozások két fajtáját, és ezeknek szükségleteit szem előtt tartva megkülönböztette a „lényeges" és a „kiegészítő" adatokat. Ezt a szép eredményt azonban erősen lerontj et oJZt R körülmény, hogy fakultatívvá teszi a kiegészítő adatok felvételét. Ennek következtében a dokumentum nyelvét nem, de a hivatkozás elemeinek sorrendjét ismerő, használó könnyen kerülhet abba a helyzetbe, hogy félreismeri egy-egy elem mibenlétét. Ez a hibaforrás kiküszöbölhető lett volna, ha az ISO R 690 pontosan körülhatárolja, hogy mikor kell teljes és mikor rövidített címleírást alkalmazni. Az ISO R 690 4. fejezetében előírja a bibliográfiai hivatkozások elemeinek sorrendjét. Ennek szigorú betartása a bibliográfiai hivatkozásokban talán a legnagyobb megtakarítást biztosíthatná. Egészen kiküszöbölhetévő tenné ui. az egyes elemek mibenlétének megjelölését. Ezt a konzekvenciát azonban az ISO R 690 sem vonja le következetesen saját szabályából, mert a felhozott mintapéldákban szerepelnek az „nd", „ed", „p", „str", „pp", „vol", „no" stb., stb. rövidítésekj az egyes adatok mibenlétének jelölésére. Az egyes nemzeti szabványok azután további rövidítésfajtákkal gazdagítják ezt a tarka gyűjteményt teljesen figyelmen kívül hagyva a nemzetközi érthetőség igényét. Ennek klasszikus példáját adja a magyar szabvány, amikor a folyóiratcikkre való hivatkozás (5.) szabályainak megadásánál a következő mintapéldával él: „Kőrössy László: A Tiszántúl északi részén végzett kőolajkutatás földtani eredményei. — Földtani Közlöny. 86. köt. 4. füz. 1956. 390—402. p." Nehéz elképzelni, hogy valaki, aki járatlan a magyar nyelvben, mit kezd a „köt.", „füz." rövidítésekkel, de még a latinosan megadott „p"-vel is, hiszen az ezeknek megfelelő megjelölések a 276