AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1967. Budapest (1969)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Papp Ivánné: Furcsa kaptár (Móricz Zsigmond emlékezései Az Újságnál eltöltött éveire és Elek Artúrra)

tárgyalták a lap beosztásának háromnegyedrészét, az én rovatomat, a Tudomány-Irodalom című népszerű rovatot is, — mikor a losportnál késve beléptem. Igen nagy problémáról volt éppen szó, ma is emlékszem: ,,adjon-e lóverseny tippet a lap vagy ne?" Mindenki hozzászólt . . . Ott ült az asztalfőn Gajári Ödön, egy vastag szivar csonkjával: szép, ragyogó fekete szemei voltak, ökölnyi nagy szemek s valami állandó derű az arcán, holott mindig oly komolyan nézett, mintha párbajra akarná kihívni az embereket. Mellette ült Mikszáth; kissé bizony elhízva s nagyon rekedten s legyintett: „már akármit csináltok, csak egy lap volt, az Országos Hírlap, olyan se nem vót, se nem lesz többet Magyarországon". Ott volt kedvencem, Kozma Andor, hetykén, pedrett bajsszal, mint egy huszáróbester, szinte látszott a vállán a mente, mikor felcsattant a hangja: „erkölcstelenség tippet adni, rontani a nemzetet!" Ott ült szemben vele Herceg (!) Ferenc, ferdén felemelt állal, mereven, előkelően, igen magas gallérral, minden mozdulatára külön vigyázva s végtelenül nem látva a jelenlevőket. Ott volt Kóbor Tamás, friss, barna szemekkel, kicsit túlzott cinizmussal: abban az időben ő volt a legnagyobb magyar író nekem, minden írását elolvastam, s nagyon hatott rám. Ott volt Kenedy Géza, tükörsima ragyogó koponyával, ép olyan volt, mint az írásai és ott volt egy aktív tüzértiszt megjelenésű fiatalos ember, a szerkesztő, Dr. Agai Béla, élesen és fanyarul, energikusan és ráreccsent valakire: „Na! ez a maga resszortja! szóljon hozzá maga is, Paris!" Egy kis szőkebajszú, gallérbahúzott nyakú, túlelegáns fiatal ember a cvikkerjéhez nyúlt, felemelte mind a két kezét s azt mondta: — Tippet ? . . . lehet adni és lehet nem adni. Nagyon mély benyomást tett rám ez az első szerkesztőségi gyűlés. Olyan volt, amilyent csak vártam. Ez a lap akkor a legjobb és legszebb kezdés volt e téren. Részben elaggott, részben eldurvult s nívóban sülyedő lapok közt egy friss, energikus, liberális, világos, modern tipográfiájú s hangú újságot akartak indítani az urak s én mikor az első Százkoronást másnap mint fizetést felvettem, úgy tekintettem azt, mint egy nagy jövő belépőjegyét. (Mikor a kislányaimnak erről beszéltem tegnap, a kisebbik azt mondta: „Miért nem őrizted meg apukám, ezt a jegyet?") Hát bizony nem őriztem meg. Akkor Száz korona, az olyan összeg volt. . . milyen is . . . hogy arra meg lehetett házasodni . . . Ha most visszagondolok: furcsa egy kaptár világ volt az. A munkatársakat az első ülésen még nem ismertem, de a hét év alatt lassan mégis csak sikerült. Bár nem ment könnyen. Én egy epekórosan sápadt filozopter voltam a szemükben, aki elveket reggeliz s ábrándokat vacsorál, ők viszont kész emberek voltak, tele reális értékekkel s érzékkel. Ők mindjárt első nap megnézték, mennyi hirdetés van a lapban, s más ilyen nekem érthetetlen tudományokat gyakoroltak. Mi is volt nekem a lap? s a rovatok? a fővárosi rovatvezető ? Soha életében nem állott velem szóba. S a közgazdaság ? Nem is vagyok képes visszaemlékezni, hogy kik csinálták akkor a közgazdaságot ? olyan világok választottak el tőlük; külön földgömbön jártunk. . . Törvényszéki rovat? ... ez jó, ha valahol gyilkosságról és főtárgyalásról hallok egy testes, derűs bácsi jut mindig eszembe: valaki, aki hamar lerázza a referádát, aztán körültipeg a szobában s a legkedvesebb anekdoták áradatát ömleszti . . . Külügy? . . . mindig egy igen előkelő, szakállas, cvikkeres cilinderes, igen jó szivarszagú úr rémlik fel előttem, aki cellatársam volt egyideig . . . Riport ? . , , rögtön elterebélyesedik egy vastag, életeleven, habzsoló, robbanó legöregebb riporter s cirkuszi habitüé . . . Színház ? . . . egy finom, frissen borotvált, mindig mosolygó, mindig szíveken győző cinikus francia márki. . . Zene ? . . . erre azonnal a redakció legfiatalabb, mosolygó gyermeke jut eszembe, egy igazi cochon de lait, aki kövér s rózsás ós jókedvű és olyan jó muzsikát fog még írni, hogy csoda . . . vagy a másik muzsikus, örökké vörös szemhéjakkal, krisztinavárosi operettel s füléig szaladt cilinderrel és a napi tőzsdei számokkal. . . Kozmetika ? a magasra dagadt kedves doktor, a kolozsvári kátrányszappan hű szerkesztőiüzenetelője . . . Politika ? . . . erre mindig a versek után turkáló költőre kell gondolnom, aki maga a holt vizeken találta meg a magyar líra új s első hangjait, de a lapnál politikai rovatvezető. Sport: a jó Nagyapó, a fess Paris Pál. Milyen érthetetlen dolgok vannak az életben . . .! (Uraim, bocsánat ez indiszkrécióért: de én boldog s büszke vagyok, hogy ebben a társaságban hét évig szenvedhettem. Én magam szenvedtem, mert sehol soha nem bírtam bekapcsolódni a közmunkába. Abszolút képtelen voltam rá. Sohase tudtam megtanulni, mi az az újság s mégkevésbé, mi az újságírás ...Se miatt) [Törölve.] Uraim, bocsánat ez indiszkrét tárgyalásért, semmi sértő szándék nincs benne, mert én nagyon örülök, hogy ez urak közt hét évet átszenvedhettem. Sajnos: szenvedtem, ezt nem tagadhatom, de tisztán csak én voltam az oka, mert még olyan antitalentum nem került redaetióba, mint én. S e miatt bizony egy kicsit nagyon is, mint kívülálló ember szerepeltem végig. Egyetlen egyszer volt egy kis sikerem: leégett a turini levéltár s erről csináltam egy 30 Évkönyv 465