AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1967. Budapest (1969)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Papp Ivánné: Furcsa kaptár (Móricz Zsigmond emlékezései Az Újságnál eltöltött éveire és Elek Artúrra)

interjút; a szerkesztő úr rögtön második díjjal tüntetett ki buzdításul, de sajnos, vége volt a karrieremnek. . . Soha többé nem égett le másik levéltár a kedvemért. De viszont reám, az íróra kimondhatatlan haszonnal járt e redactiónak levegője. Addig őrült könyvtárember voltam, aki világért nem akart az élettel találkozni: itt mégis kénytelen voltam sok éven keresztül jelen lenni egy fórumon, ahova percről percre befolynak az események legfrissebb hírei. A könyvember magas, filozófiai, sőt az életszempontokon felül lebegő szempontból néz mindent: az újságíró benne van az események forgatagában, anélkül, hogy ez őt érintené. Mintha búvárharangban volna a népgyűlésen, ahol minden szenvedély forr, ő objectiv és tiszta fejű marad. Nincs nevetségesebb, mint egy éljenző vagy abcugoló újságíró. A tömegpsychozis, amely mindenkit elragad, reá nem hat, sőt fokozottabb önuralomra inti: az újságíró a tükör, melyben meglátszik az élet csöndje és vihara, de ő csak tükör marad... S itt amellett kitűnő újságírók voltak, az egy nagyon jó gárda volt, köztük finom filozófusok, akik ötödik evangéliumot írtak, kiváló költők, akik új hangokat hoztak, remek elbeszélők, akik bírták a magyar irodalom legmagasabb szintjét, eszes politikusok és nagyszerű stiliszták, akik vulpesi szimattal mindig poént lőttek . . . Jaj, de annál messzebb voltak tőlem: azt a lelki nyomort és kétségbeesést, amelyben vergődtem! Nem is bírtam volna ki, ha még valaki nem lett volna, aki mindjárt a legelső napokban halk mosollyal és bölcs csendességgel reám figyelt, mellém biccent, reám nézett és azóta húsz éven át egyenlő meleg és áldozatos kitartással itt is van, velem úgy, mint oly sok mással, akiben jóságot és baráti érzésre vágyó gyöngeséget érzett. Hányan vagyunk úgy, akiknek szerencséje volt a közelébe kerülni, hogy egy emberséges pillanat örömeért kinyitjuk a szívünket felé . . . Szóval a lapnak egy munkatársáról van szó, egy magas, kétfelé lobbanó hajú s minden okos és jó dolog felé lobbanó lelkű emberről. Ez a munkatárs a legnagyobb regiszterrel bírt számomra: mert ő egyrészt értette a lapcsinálás számomra elérhetetlen mesterségét, de másrészt oly kincsekkel bírt, amelyek nekem szintén elérhetetlen ábrándul hatottak. Tudott nyelveket, egy sereget, s nemcsak tudott — mert mit ér, ha valaki négy-öt nyelven mond együgyűséget s olvas cselédregényt, — ő mindazon nyelveken bölcs volt. Ismerte az illető nyelv irodalmát s áttekintése volt az egész középeurópai irodalom fejlődéséről s csúcsairól s jelen törekvéseiről. . . Mennyit tanultam tőle s oly rengetegen, akik valaha vele voltak . . . Utazott: de nem az osteriákon és vasúti menetrenden keresztül vezetett el útjaira: nem arról beszélt, hogy „Bolognában nagyszerűen ettem egy kis zugban", hanem egy műtörténész biztos, szakavatott, szerény s egyszerű tudásával kinyitotta Európa múzeumait s műkincseit. . . Aki sokat tud, az érzi, még mennyit tiidhatna! S ez a munkatárs azt mímelte polihistor tudományával, hogy semmit se tud. Pedig valamit aztán igazán tökéletesen tudott: embereket megbecsülni. Emberi érték előtt meghódolni, azt elismerni és segítségére lenni. Humanista volt a szó mindennemű legszebb értelmei szerint. Nem tudom, a humanista tudományok tették-e oly őszinte Homo-vá, vagy mert ez volt: azért volt képes megérteni az emberi lélek mindennemű tiszta művészi megnyilatkozását. Itt volt a közvetlen közelemben egy nemes emberi lélek, amelynek minden ereje a szép felé volt fordítva. A szép a jó, ez a nagyszerű görög eredetű jelige lehetett beírva ítéletének alaptörvényeként. Mert íme, még a fals és ferde lelkeknél is tökéletes expiálást nyert minden, ami szépséget revelált. . . (Úgy gondolom, ha joga van akárkinek, hogy vallomást tegyen valakiről, akiben úgy látja, egyetlen emberi érték túlnő a normális lehetőségeken: a művészi vagy írói vagy bármely produkáló erő magasan felibe nőtt a tömegnek: akkor szabadnak kell lenni, arról is vallomást tenni, ha láttatik általunk egy ember, aki lelkének harmóniájában s szívének intenzív odaadásában tud segítségül jönni béna és tudásra váró lelkek serege felé. Es én hitet teszek, hogy itt van egy szerény és jó ember, aki életének erőit névtelen) [Törölve.] Ügy gondolom, ha joga van akárkinek, hogy vallomást tegyen valakiről, akiben úgy látja, valami emberi érték felibe nőtt az átlagnak: akkor szabadnak kell lenni arról is vallomást tenni, ha láttatik egy Ember, aki lelkének harmóniájában s szívének intenzív jóságában emberek seregének tud segítségére lenni. Mert ha Elek Artúr feláldozta nevét s egyetlen pompázatos Álarcosmenet után évtizedeken át névtelen sorokban öntötte, árasztotta szét a lelkében felgyűlt kincseket: annak bizonyára meg van az istenrendelte oka. De azzal nem lett kisebb az ő becse. Mert ha a Fárosz áldott, aki a zajló tengeren mutatja az utat a vergődő hajósnak: áldott minden gyertyaszál, mely önmagát emésztve ád világosságot az éjszakában a vergődő lelkeknek. Barátaim, Hölgyeim s Uraim, azzal kezdtem, hogy Atlantisról fogok emlékezni, az el466