AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1967. Budapest (1969)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Maróthné Jeremiás Éva: Egy perzsa evangéliumfordítás az OSZK Kézirattárából

többször olasz fordítással egészíti ki, néhány helyen az első bejegyző glosszáit javítja. Mivel a kézirat csonka, a keleti kéziratoknak az utolsó oldalán általában található bejegyzés a keletkezés helyéről, idejéről és szerzőjéről ill. másolójáról nem áll rendelkezésünkre. Megtalálható azonban ennek a kéziratnak egy 1694-ben készült mása a British Museum keleti kéziratainak gyűjteményében.

2 Az angliai kéziratot leíró katalógus említi, hogy Bécsben is található egy hasonló fordítás,

3 melyet — annak előszava szerint — egy francia misszionárius készített XIV. Lajos (helyesen XIII. Lajos) számára 1616-ban, Georgiából visszatérvén. Ez arra enged következtetni, hogy egy 1616-ban vagy előtte készült fordításnak a XVII. század második felében, legkésőbb a XVIII. század elején készült, részben módosított másolata van kezünkben. Felmerül ezekután a kérdés, kik, milyen célból, kiknek a számára fordították le a Bibliát perzsa nyelvre a XVII. században. A bibliafordítások szempontjából a perzsiai kereszténység történetében a szafavida dinasztia hatalomra jutása (1502) jelent határvonalat. Bár már az első évszázadokban, majd a Szászánidák uralkodása alatt (226—651) nagyobb számban is eljutottak Perzsiába szír misszionáriusok és alakultak keresztény közösségek,

4 ezek azonban mindvégig Antiokheia, Edessa, majd Seleukeia-Ktésiphon protektorátusa alá tartoztak, így feltehetően maguk is az egyik legkorábbi bibliafordítást használták, a szír nyelvű Pesittát. Hogy már ekkor, a Szászánidák alatt megvolt az igény népnyelvi fordításra, mutatja például egy, a turfáni szövegekből előkerült pahlavi zsoltártöredék.

5 Az arab hódítástól (VII. század) a mongol betörésig (XII. század) terjedő korszak, bár a mohamedán kalifák kezdetben nem üldözték, sőt befogadták udvarukba a görög műveltségű szír keresztényeket, terméketlen volt a bibliafordítások szempontjából. A mongol hódítás kora, melynek kezdete egybeesett az utolsó kereszteshadjáratok idejével, új korszakot jelentett a perzsiai kereszténység életében. Míg az eddig terjedő korszakban „belső" erőkkel, elsősorban a szír nyelvet ismerő keresztény misszionáriusokkal oldották meg a bibliafordítást, a XIII. század után Nyugatról (Rómából) jövő, nem perzsa anyanyelvű katolikus misszionáriusok folytatták a feladatot. A XIII. század dominikánus és ferences szerzetesei

6 az első hírnökei voltak a keleti ortodox egyháztól ebben az időben már teljesen elszakadt római katolikus egyháznak. Bár ezek a missziós utak még csak elszigetelt próbálkozások maradtak, mivel a mongol hódítók, elsősorban Timur (1336—1405) kegyetlenül üldözték a keresztényeket, mégis nagy jelentőségük volt, mert felkeltették Európa figyelmét és érdeklődését a keleti országok, keleti keresztények iránt. A Timuridák bukása után az új uralkodóház, a szafavida dinasztia (1502— 1722) élete szinte kezdettől fogva összefonódott az ebben az időben hatalma csúcsán álló oszmán birodalom elleni harccal. Ez a harc pedig ekkor Európa számára sem volt közömbös. A török hódítás nemcsak az egyes országok állami létét fenyegette, de a levantei és ennek kisugárzási körébe tartozó távolkeleti kereskedelmi útvonalakat is veszélyeztette. Az Európára és Perzsiára egyaránt veszélyt jelentő török elleni közös harc gondolata már a XVI. század elején felmerült,

7 de csak I. Abbász (1587—1626), a Szafavidák legkiemelkedőbb, erős központi hatalmat teremtő uralkodója realizálta. Nemcsak a belső rendet szilárdította meg, de uralkodása alatt kiépültek és megerősödtek kapcsolatai az európai országokkal is. A kapcsolatok erősödését 393