AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1965-1966. Budapest (1967)

IV. Könyvtörténet, könyvtártörténet, művelődéstörténet - Markovits Györgyi: Munkásmozgalom és cenzúra harca a két világháború között

írják, miről álmodoztam" — írta József Attila. Új, a társadalmi valóságot kifejező fogalmak jelentek meg a költői és prózai alkotásokban; így a cenzúra, cenzor, piros ceruza, paragrafus, ügyész, bíró, csendőr, rendőr, lapengedély, cella, börtön, zárka, karperec, fegyőr szavak. „Ki lapengedélyt nekem nem adott, / ki rendőrrel jegyeztetett föl rólam — / utókorban hízelgő adatot" — olvassuk József Attila egy verstöredékében. Radnóti Miklós versciklusának témája a Főtárgyalás, ahol „óvták a népet ragályos verseimtől" — írja a költő. Az ügyész fenyegető rémként áll a költő felett: „ó ügyész! oly szelíd ma ez a vers / és surranó. Gyorstollú, ritka madár / karmos kezem alól; elringató vers / de öklös öklöm is fütyülő madár / s ha megdagad, lesz majd még trombitaszó!" Másutt pedig: „a szeretőm... semmin sem / csodálkozik immár; dolgos kezével / átfogja kezem, ha ügyész fizet / a verseimért..."; „Békés és harcos könyveim fölött / a polcokon és fiókjaim lukán / lidércként imbolyog a házkutatás riadalma..." Illyés Gyula verseiben is egyre-másra találkozunk e motívumokkal. A politikai rendőrség élénk érdeklődéssel kísérte tevékenységét és írásait, szinte a korszak első percétől kezdve. Számtalan bizalmas rendőrségi jelentés készült róla és verseiről. A Puszták népe még elkerülte a lefoglalást, de Rend a romokban című kötete miatt már bíróság elé állították a szerzőt, s a Márciusi Front perében is vádlottként szerepelt. Verseiben éles iróniával támadta az uralkodó osztály politikáját, s ez az alaphang egybeforrt a magyar írói sors bemutatásával. „Ült Vitéz, Petőfi ? Bacsányi az ült, / Sose éreztem ily közel szellemük! / Hála a megyének, amely mindenütt / egy korban, időbe varázsol velük". „Egy aggodalmaskodó főúrnak" címezte kétsoros versét: „Izgatunk? Nekem fáj legjobban, hogy téged, / S nem szabadságharcra igábatört néped!" A „Falukutatás

"-ban ugyanilyen élességgel leplezi le az ellenforradalmi állapotokat: „Ceruzám homokra rág a papíron: / élményeim gyalog, mentemben írom / nemzetem tenéked! Követi nyomom / az utókor, s errébb, két csendőr, lovon." S amikor a népi írók pereinek zaja már külföldre is elhallik, Csend című költeményének negyedik szakaszában klasszikus tömörséggel foglalja zárt egységbe igaz hazafiságát: „Magyar vagyok. S ha szánkra csap / az állam, zord apánk, / anyánk, a lágy nemzet karjába kap, / megérti rettentő hibánk, / lesz kor, hogy büszkén még azért mutat / árváira, reánk." Más költők verseiben is feltűnnek a cenzúra nyomására utaló kifejezések. „Nem ismer rá a versre, aki írta, / vakondok lesz az énekes pacsirta!" — írta Kis Perenc 1941-ben Szelíd húrokon című versében. Benjámin László Egy nemzedék című költeményében emlékezik a cenzúráról: ,,.. .mint alvó házat acsargó komondor, / őrizte tőlem hazámat a cenzor," Vas István is úgy érezte, hogy nem lehet az igazat írni: Menekülő múzsájában az „áradó valóság" eltűnését énekli és menekülni vágyik oda, „hol senkit nem követ, nem üldöz, nem ítél / detektív és ügyész, szegénység és hatóság." Vészi Endre ugyanabban az évben, 1938-ban a Szép Szóban epigrammában vall erről: „A szellem menekül, / szalad, zihál szegény / Az írás merevül / s a cenzorok elől / bújik a költemény." Vér Andor 1937ben Félistenek alkonya című, politikai szatírákat tartalmazó kötetében a cenzúrát gúnyolja: a költő ejtse el a súlyosabb témákat, írjon allegóriákba rejtve, könnyedén, csicseregve, és „hogyha versed jól fésült, enyhe lesz, / ha minden ríme epedezve / a hatalomról zengedez, / ha a szellem tüzes sugara / nem süt át egyetlen során / és Pékárnak is tetszik... akkor / simán átmegy a cenzúrán." A költő azonban nem tudott hallgatni, és lecsapott rá „a törvény" szigora. A börtönélmény így szintén helyet kapott a magyar ellenforradalmi korszak köl34* 531