AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1965-1966. Budapest (1967)
IV. Könyvtörténet, könyvtártörténet, művelődéstörténet - Kozocsa Sándor: Goncsarov Magyarországon
«lőször magyar nyelven összefoglaló monográfia keretében. (1925.) Nem nagy lelkesedéssel szól Goncsarov munkásságáról, s Dobroljubov, Belinszkij, vagy Szkábicsevszkij idézetei is ezt látszanak bizonyítani. 21 A konzervatív Szémdn István egy évvel később Az újabb orosz irodalom történetében meleg hangon méltatta főleg az Oblomov világirodalmi jelentőségét, s rávilágított arra, hogy „alakjainak plaszticitása szinte felülmúlhatatlan benne. Hőse, Oblomov, Anyeginnek, Pecsorinnak és Rudinnak lelki rokona. Valósággal egy felesleges ember, a nem a maga munkájából élő és a néptől eltávolodott típus jellemző képviselője". 22 Berényi László az Élet című folyóirat 1930. évfolyamában nagy tanulmányt szentelt az Oblomovnak és írójának. Részletes képet ad Goncsarov lelki berendezéséről, majd rámutat az író egyéniségének oblomovizmusára, mely az Oblomovban nyert kifejezést: „Az a kor, amelynek talajából Oblomov kinőtt, örökre elmúlt; eltemette az idő homokja, de Oblomov és írója egymástól nyert halhatatlanságukban ragyognak ma is". Valóban „a tipikus orosz lélek művészi megszemélyesítésével Puskin óta minden jelentősebb orosz író megpróbálkozott többkevesebb sikerrel... Ezért emlékeztet Oblomovra a kiábrándult Anyegin, a szkeptikus Pecsorin éppúgy, mint az erőtlen Rudin, vagy a pesszimista Bazarov, s ezeknek késői utóda a tépelődő Ivanov. Mindegyikükben megérezzük az önmagát kereső orosz lelket más-más kor délibábját kergetve, de ami változatlan bennük, az nem faji, hanem örök emberi vonás". 23 Sok jellemző gondolattal járult hozzá a Kőhalmi Béla olvasóankétján oly finom megjegyzéssel szereplő Babits Mihály Az európai irodalom történetében (1935) a Goncsarov-kérdés tisztázásához, amikor megmutatta az Oblomov kialakulásának és fejlődésének útját: „A naturalizmus terén legmesszebb voltak az oroszok. A naturalizmus természetes lejtője a formák felbontása felé visz. Nem az alkotás a fontos, hanem az ábrázolt valóság. A franciákat itt sokkal több hagyomány kötötte, mint az oroszokat. A Madame Bovary mégiscsak tökéletesen megkomponált alkotás! De például Turgenyev mir inkább rejtette műveinek alkotás-szerűségét. Mintha a mű nem megkomponált regény, hanem az életnek egy kiszakított darabja volna... Továbbment ezen az úton Goncsarov. ő már a mesétől is megszabadította a regényt. Hiszen az életben néha oly hosszú időn át nem történik semmi! Néha az élet tragikuma, hogy nem történik semmi. Az Oblomovnak egy egész kötetén át a hős csak lustálkodik és pamlagon hever. A tragikuma az, hogy lustálkodik és pamlagon hever. Goncsarov az orosz lélek tragikumát írta, melynek az oblomovizmus szállóigéje lett. De az ember mindenütt egy, s Oblomovban a Pató Pálok nemzete is magára ismer. Mégjobban magára ismer az oblomovkai (ahogy Oblomov faluját nevezik) nagy és nagyszerű ivás-evésekben. A részletekben Goncsarov tökéletes művész; s minden látszat ellenére az egészben is. Igazi hatást érni a kompozíció hiányával: még raffináltabb komponálást jelent és tudatosabb művészetet, (mert nem gyámolítja szokás és hagyomány.) Goncsarov aggodalmas művész, pepecselő, akár Flaubert; s egy kicsit maga is Oblomov". 24 Irodalmunkban először Császár Elemér foglalkozott Goncsarov hatásával A magyar regény története (1939) című monográfiájában. Gozsdu Eleknek a Ködről írt regényében (1882) fedezte fel az első Oblomov-nyomokat. A regény hőse, Tar István „színre egészen magyar karakter, egyik utolsó hajtása Bessenyei Pontyijának, Kisfaludy Mokányának, Petőfi Pató Páljának, de előzőinél sokkal 506
