AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1965-1966. Budapest (1967)

IV. Könyvtörténet, könyvtártörténet, művelődéstörténet - Kozocsa Sándor: Goncsarov Magyarországon

irodalom egyik sokat igérő tragikus alakja, tanulságos cikkben méltatta az Oblomov költői szépségeit: az alvó Oroszország felébredt az évszázados rákényszerített álomból. Az Oblomov az alvó orosz föld remekbe készült fényképe. Szerinte „a fölébredt Oroszországot ismered, az alvót pedig meg kell ismerned, és ezért kell olvasnod Oblomovot, mert az Oblomov az alvó Oroszországnak remekbekészült miniatűr-fényképe, Oblomov mása az alvó Oroszország, mintha valamely milliószorosan nagyító látcső fölcserélt üvegein keresztül néznéd azt". „Ha elolvastad Oblomovot — fejezi be szép fejtegetéseit Cholnoky László — szint© ideges vágyódással indulsz neki a napsugaras reggelnek, hogy élhesd az életet és betölthesd napodat a munka gyönyörűségével". Az első nagy világégés után, 1920-ban foglalta össze Benedek Marcell A modern világirodalom történetét (1800—1920); ebben a hasznos műben jellemző módon mutatta be Goncsarov művészetét: „Goncsaroff a Maubert-követők közé számít: elsősorban a művészi érzéketlenségre való törekvése miatt. Főműve, Oblomoff, két esztendővel Bovaryné után jelent meg. Űgy lehet felfogni, mintha írója és hőse már magába szívta volna a Bovarynébol áradó reménytelenséget. Oblomoff betegsége csak a széles környezetrajz, az álmosító orosz abszolutizmus rajza miatt látszik speciális orosz akarat-betegségnek. A romantikus kiábrándulás irodalmának utolsó szülötte ez a regény, mely az ébredező új életnek, új törekvéseknek elébe veti a maga, ugyan miért ?-jét".

18 Ugyancsak a húszas években írta meg A világirodalom élettörténetét (1927) Juhász Andor hatalmas freskó-sorozatában; Goncsarov művészetének elemzésében Lermontov örök démonáig, a Közönyig megy vissza: „Még a küzdelemig sem jut el, úri nemtörődömséggel fordít hátat mindennek, ami kizökkenthetné egyforma megszokottságából, unott restségéből. A Turgenyev Rudinja és a Nemesi fészek Lavreckije képviselik ezt a típust, amelynek legnagyobb kiteljesedése a Goncsarov Oblomovja. Oblomov még ahhoz is lusta, hogy az ágyáról felálljon, vagy hogy átforduljon a másik oldalára, ő nem pipázik, ha föl kellene állnia a pipájáért, és inkább engedi, hogy elmenjen mellette minden, élet, gazdagság, szerelem, ideál, ábránd, szépség, melegség, jóság — pedig csak a kezét kellene kinyújtani érte. A nihilizmus és az oblomovizmus a két rákfenéje az oroszságnak... Goncsarov azonban továbbmegy, mint Turgenyev. ő már tudja és látja ennek az Oblomov-féle álomnak a következményeit is".

19 1921-ben jelent meg Mereskovszkij örök útitársaink című könyve magyar nyelven. Ebben részletes tanulmányt szentel Goncsarovnsik és az Oblomov-problémánsik, fejtegetései azonban a szellemtörténeti értelmezés belletrista színvonalán maradnak. A Nyugat folyóirat közölte 1925-ben Fülöp—Miller René tanulmányának fordítását: Goncsarov plágium-vádja Turgenyev és Flaubert ellen címmel. Fülöp— Miller René kiadatlan Goncsarov-kézir&tot tett közzé, amelyben a nagy író megvádolta Turgenyevet, hogy az ő kéziratban levő, majd Turgenyevnék felolvasott munkájából ötleteket, sőt egész részeket plagizált: s nemcsak a maga számára kölcsönzött eszméket tőle, hanem francia íróbarátai, így főleg Flaubert részére is. Erre vonatkozóan a közlő megjegyzi: „Goncsarovot az az agyrém üldözte, hogy az akkori idők összes nagy orosz és európai írói összeesküvést szőttek ellene azzal a céllal, hogy a legértékesebb gondolatokat, sőt teljes szakaszokat is, kölcsönvegyék munkáiból, azokat sajátjaikként adják ki".

20 A húszas évek derekán Bonkáló Sándor írta meg az orosz irodalom történetét 505