AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1965-1966. Budapest (1967)

IV. Könyvtörténet, könyvtártörténet, művelődéstörténet - Kozocsa Sándor: Goncsarov Magyarországon

legelsőrangú írója volt. Nagy vonásokban áttekinti a goncsarovi életművet, és jól látja meg az első Goncsarov-mű, a Hétköznapi történet tendenciáját: „Fiatal éveinek illúziói egymás után foszlanak szét az élet rideg valóságában, s elegendő egy kis szellő, hogy légvárainkat rombadöntse". Majd a korszak regényirodalmát méltatta, és megemlítette, hogy „a szegényebb osztály állapota kezdi foglalkoztatni az írókat, megindul a tulajdonképeni orosz nemzeti irodalom". A hazai napisajtó is megemlékezett Goncsarov haláláról. A Magyar Hírlap így parentalta el: „Csodálatos, hogy bár jókor kezdte az írást, hosszú életében oly keveset írt, mintha csak őrajta is beteljesedett volna az »oblomovizmus«. Hja — s teszi hozzá még — jólétben élt; gazdag kereskedő fia volt, s maga írja, hogy mikor az egyetemet bevégezve, hazakészült: »Az otthonlevők — Goncsarovot idézem — előre kitalálták minden kívánságomat. A család tagjain kívül az öreg cselédek, élükön a ház öreg dajkájával, a szememből kiolvasták, hogy mit szeretnék, visszaemlékeztek, hogy mit szerettem régen, milyen szokásaim voltak, hol állt az íróasztalom, melyik karosszékben szerettem ülni, — mint Oblomov! (ezt már a cikkíró fűzi hozzá! — K. S.) — hogy kellett az ágyat az én számomra megvetni, a szakács apróra tudta, hogy milyen ételeket kedveltem.« Ez a kényelemszeretet tette művészetét is olyan rezerválttá; ezért írhatta róla Bjelinszkij »Goncsarov költő, művész és egyéb semmi. Se nem szereti, se nem gyűlöli az általa szerepeltetett személyeket, ezek őt nem vidítják fel, nem bosszantják, s ő maga nem ad morális leckéket sem szereplő személyeinek, sem az olvasónak, s ezért a jelenlegi írók közt egyedül ő közeledik a tiszta művészet ideálja felé«". Végül finoman elemzi az oblomovi művészetet: „Mikor az Oblomov megjelent ... mint bomba csapott le az akkori intelligencia közé, amely pedig meglehetős mozgalmas életet élt akkor, hiszen csak három évvel azelőtt szüntették meg a jobbágyságot, s az egész literatúrában különben is hadjáratot indítottak az álmodozások és a maradiság ellen... Senki sem olvashatta úgy e regényt, hogy teljesen tárgyilagos tudott volna maradni Oblomov típusa iránt, mindenki azonnal magára alkalmazta azt és mindenki talált magában valami olyast, ami Oblomov egyik-másik jellemvonásával megegyezett". Goncsarov regényét világirodalmi jelentőségűnek tartja, majd megvilágítja második grandiózus műve, a Szakadék keletkezését is: „Oblomovval egyidőben gondolta s nagyrészben írta meg. Sajátságos, hogy az Obryv egyedüli kedvence volt Goncsarovnak. Ezt a regényt rendkívül nagy gonddal írta, simítgatta, javítgatta, csaknem húsz évig... és mégis távolról sem gyakorolt olyan hatást, mint az Oblomov..., hőse, Rajszkij, az álmaiból, a tétlenségből felébredt Oblomov".

5 Goncsarov halálakor Cselingarián Jakab

6 a Magyar Szalon 1892. évfolyamában emlékezett meg róla: „Goncsarov egész egyénisége bírálat tárgya volt, s ebben igen sokat találtak az oblomovizmusból. S nem is lehet tagadni, hogy Goncsarov tehetségeit jobban gyümölcsöztethette volna, ámbár így is eleget tett, hogy nevének és hazájának dicsőséget szerezzen". Rámutatott arra is, hogy Belinszkij Goncsarovot a legkiválóbbak közé sorolta, mert jellemei „az orosz társadalom különféle korszakainak típusai". Kiemeli humanizmusát, emelkedett természet- és emberszeretetét. Oblomov — szerinte is — nemzeti típus, az orosz társadalom rajza egy tipikus alak segítségével. Ezekkel a nyilatkozatokkal el is apadtak Goncsarov nyomai XIX. századi irodalmunkban. 502