AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1965-1966. Budapest (1967)

IV. Könyvtörténet, könyvtártörténet, művelődéstörténet - Somkuti Gabriella: Korszerű természettudományos irodalom Széchényi Ferenc és Teleki László könyvtárában (II)

tanára volt, az ásványtan iránt érdeklődők egész Európából idesereglettek, s tanításai így igen gyorsan elterjedtek. A kőzetek rendszeres kutatása azonban a század folyamán már nem korlátozódhatott a gyűjtött ásványok vizsgálatára — a terep, illetve a talaj mélyebb rétegeinek közvetlen tanulmányozása vált szükségessé. Egy kevés indíttatást adott ezen a téren a bányászat, bár számára a gyakorlati kitermelés volt a fontos; a Föld szerkezetének mélyebb ismerete, illetve a Föld őstörténete csak a tudósokat érdekelte. A földfelszín kialakulásáról kétféle geológiai elképzelés is született, s ezek a század második felében heves harcot vívtak egymással. A neptunisták (özönvíz-pártiak) élükön Wemerrél azt állították, hogy minden a vízből való leülepedés útján keletkezett — míg a plutonisták, a földrengéspártiak a kőzetrétegek keletkezésének ún. katasztrófa elméletét vallották. Közülük került ki J.Hutton, a XVIII. századi geológia másik nagy alakja, a modern elmékti geológia megalapítója. Korszakalkotó művében, a Theory of the Earthhen (Edinburgh, 1795.) kifejtette, hogy a geológiai erők ma is működnek, s a földfelszín kialakulásában a földrengések és vulkánikus kitörések kisebb jelentősége mellett döntően ezek a lassan működő geológiai erők játszanak szerepet. A XVIII. században az ásványtan iránt megnyilvánuló nagy érdeklődést bizonyítják a különböző természetrajzi gyűjtemények és gerincük, a mineralogiai kollekció. Tulajdonosaik kezdetben főleg magánszemélyek: tudósok, főnemesek, nemesek. A nagyobb magánkönyvtáraknak ebben az időben az ásványtani és éremtani gyűjtemény legtöbbször olyan természetes kiegészítője, mint a térképek, kéziratok gyűjteménye, vagy a családi irattár. A növénytan művelői előtt a XVIII. században az a hatalmas feladat állt, hogy az irodalomban leírt és már sok ezerre szaporodott növényfajta káoszában végre rendet teremtsenek. A nomenklatúra bizonytalansága, a növénynevek nagy számú szinonimái miatt teljes volt a bizonytalanság, rendkívül nehéz volt egyegy növényt azonosítani. A Linné előtt megalkotott ún. „mesterséges rendszerek" nem tudták betölteni hivatásukat, bár voltak köztük igen figyelemre méltó kezdeményezések is, így pl. J. P. Tournefort francia botanikusé, akinek 1700-ban megjelent Institutiones rei herbariae c. műve (Tom. 1—3. Paris) már körülhatárolta a fontosabb rendszertani kategóriákat. Végre K. Linné korszakalkotó műveiben, a Systema naturaebarx (Leyden, 1735.) és a Species plantarumba,n (Stockholm, 1753.) megalkotta az addigi legtökéletesebb mesterséges rendszert, félreérthetetlen terminológiát vezetett be és meghonosította a binominális nomenklatúrát. Ezek segítségével könnyűvé vált a növényhatározás, s fokozott erővel indulhatott meg Európa-szerte a helyi flórák kutatása, tanulmányozása. Egyre újabb növényfajtákat fedeztek fel, írtak le és illesztették be Linné rendszerébe. A növénytan azonban csakhamar túlnőtte a mesterséges rendszerek korlátait, s Linné egy másfajta rendszerezését, a természetes rokonságot kifejező csoportokat vette fejlődése további alapjául. Ezen a téren francia tudósok, A. L. Jussieu és A. P. de Candolle értek el jelentősebb eredményeket. Mivel Linné lebecsülte a mikroszkóp szerepét, nagy tekintélye megbénította a morfológiai kutatásokat — e téren a XVIII. század nem jutott tovább, mint amit az előző században a növénybonctan tulajdonképpeni megalapozói, R. Hooke, M. Malpighi és N. Grew már felfedeztek. Jelentősebb haladás a növényélettan területén volt, különösen S. Hales angol növényfiziológus és H. L. Duhamel du Monceau francia botanikus munkássága fontos ezen a területen. Előbbi a növények táplálkozására, nedvkeringésére és növekedé409