AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1963-1964. Budapest (1966)

I. A könyvtár életéből - Gombocz István: Unesco egyezmények a nemzetközi kiadványcsere szabályozására

bői következik, hogy a többoldalú egyezmények a légritkábbak. Regionális többoldalú egyezmény is csak néhány van, univerzális célú pedig éppen csak kettő, az 1886-os brüsszeli és az 1958. évi párizsi. Vannak többoldalú kulturális egyezmények is, amelyek a kétoldalúakhoz hasonlóan a kiadványcserét csak általánosságban említik. Pl. a spanyol nyelvű államok közötti madridi kulturális egyezmény (1953) és az Arab Liga 1954. évi egyezménye. 1958-ban a Német Demokratikus Köztársaság felvetette, hogy a szocialista országok emeljék ki a könyv- és folyóiratcsere ügyét kétoldalú kulturális egyezményeikből és ezek helyett kössenek kifejezetten a kiadványcsere részletes szabályozása céljából egy többoldalú egyezményt. A tervezetet el is készítették, a szocialista országok nemzeti könyvtárai közölték is véleményüket, de eddig a multilaterális egyezmény nem valósult meg. AZ ÜNESCO-EGYEZMÉNYEKET MEGELŐZŐ KORÁBBI KONVENCIÓK A csere nemzetközi szabályozásának első kísérlete a kiadványcsere úttörőjének, Alexandre Vattemare-n&k a nevéhez fűződik, aki 1840 és 1850 között létrehozta az Agence Centrale Universelle des Echanges Internationaux nevű párizsi világközpontot, egyben a csereközpontok ősét. Ez a szervezet jelentős anyagtömegeket mozgatott meg különösen az 0- és az Újvilág között, de a kezdeményezés az alapító halála után elsorvadt. „A fejedelmek egyezménye" néven ismeretes szerződést 1867-ben kötötték meg Európában. Elsősorban a múzeumi és művészeti tárgyak reprodukcióinak a cseréjére vonatkozott, de az ezekkel kapcsolatos nyomtatványokra is kiterjedt. Az 1875-ben Párizsban tartott nemzetközi földrajzi kongresszus nyomán ugyancsak létrejött egy többoldalú egyezmény a térképek cseréjéről, ebben első ízben esik szó a csereirodákról is. A máig is érvényes univerzális célú brüsszeli egyezmények az Egyesült Államoknak az európai parlamentek kiadványai iránti érdeklődésére vezethetők vissza. A Kongresszus 1867-i határozata értelmében a Library of Congress minden amerikai hivatalos kiadványból 50 j)éldányt kap a más országokkal létesítendő csere céljából. A washingtoni Smithsonian Intézetet bízták meg a csere lebonyolításával, amivel létrejött a későbbi nemzeti csereközpontok mintája. Bár a többi ország érdeklődése eleinte lanyha volt, csakhamar megindult az anyag mozgása, és így felmerült az egységes szabályozásnak és annak szükségessége, hogy az amerikai csereiroda párhuzamos szervei Európában is megalakuljanak. A Brüsszelbe összehívott nemzetközi konferencia tanácskozásai nyomán 1886-ban létrejött „a hivatalos valamint a tudományos és irodalmi kiadványok nemzetközi kicserélése végett kötött egyezmény" (A), továbbá „a hivatalos lap, valamint a parlamenti nyomtatványok közvetlen kicserélésének biztosítása végett kötött egyezmény" (B). Mindkét szerződést eredetileg Belgium, Brazília, az Egyesült Államok, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Svájc és Szerbia írták alá azzal a céllal, hogy az egyezmények nyitva álljanak valamennyi többi ország előtt. Mégis az azóta eltelt közel 80 esztendő alatt az „A" egyezményhez csak 13 állam: Uruguay, Argentína, Paraguay (1889), Olaszország (1897), Csehszlovákia, Lengyelország (1921), Románia (1923), Magyarország, Lettország, Danzig (1924), Kína (1926), Egyiptom (1928) és Irán (1949), a „B" egyezményhez; 36