AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1963-1964. Budapest (1966)

I. A könyvtár életéből - Gombocz István: Unesco egyezmények a nemzetközi kiadványcsere szabályozására

pedig még kevesebb állam csatlakozott (a fentiek, kivéve Argentínát, Paraguayt és Iránt). : Az „A" egyezmény értelmében a szerződő államok központi csereirodákat fognak felállítani és kötelezik magukat arra, hogy a hivatalos, parlamenti és közigazgatási kiadványaikat, valamint a kormányok intézkedése alapján és költségükre kibocsátott kiadványokat egymásnak rendszeresen megküldik. Az anyagról a csereirodák jegyzékeket állítanak össze és ugyanezek állapodnak meg ä példányszámra, valamint az egységes iratminták használatára nézve. A továbbítás csereközponttól csereközpontig történik, a szállítás költségeit, a tengeri szállítás eseteit kivéve, a címzettig a feladó államok viselik. Mindezek a hivatalos anyagra vonatkoznak és csak ezután történik röviden említés a tudományos és irodalmi intézmények csereanyagáról, melyet ugyancsak az újonnan felállított csereirodák közvetítenek. Az egyezmény kimondta, hogy a tudományos anyag tekintetében a csereirodák szerepe a közvetítésre korlátozódik, egyébként semmiféle kezdeményező jogkörük nincs a cserekapcsolatok létesítése terén. Belga javaslatra jött létre a „B" egyezmény, melynek értelmében a szerződő államok a megjelenést követően megküldik egymásnak — a csereközpontok közbeiktatása nélkül — hivatalos lapjukat valamint parlamenti évkönyveiket és dokumentumaikat. Az egyezmények igen fontos fejezetet nyitottak meg a kiadványcsere történetében ; ekkor került első ízben állami szintre a nemzetközi kiadvány csere ügye. Elkezdtek működni a részben máig is fennálló csereközpontok; ekkor kezdődött meg a gyűjtőküldeményeknek csereközpontokon át történő körülményes, lassú, de máig is fennálló rendszere. A csereközpontok felállításának gondolatát, főleg a közvetítési munka végett, olyan államok is átvették, amelyek nem csatlakoztak az egyezményekhez. Az egyezmények mégsem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Univerzalitásuk nemhogy nem valósult meg, hanem olyan fontos államok, mint Anglia, Franciaország, Németország és a Szovjetunió sohasem csatlakoztak hozzájuk. Tartózkodásuk fő oka az volt, hogy valamennyi hivatalos kiadványukat meg kellett volna küldeniök az összes szerződő államoknak. A nagy államok nem akartak sokat adni és keveset kapni, vagy ellenkezőleg attól is tartottak, hogy sok, számukra érdektelen ország anyaga fog tömegével beáramlani. A csereanyag központi továbbításának gondolata ugyancsak visszatartott egyes államokat, éppen ezért ezek és az előbb említett államok a kétoldalú egyezmények útjára léptek, amelyeknél a kölcsönös érdekeket jobban figyelembe lehetett venni. Az egyezmények azonban a csatlakozó államok számára is egyre elavultabbá lettek az azóta eltelt évtizedek alatt. Ahogy múltak az évek, az állami szervek a legtöbb országban kiterjesztették hatáskörüket, egyre több kiadványt bocsátottak ki, egyre több intézményt szubvencionáltak, és így folyton nőtt annak az anyagnak a köre, amely a brüsszeli egyezmény értelmében hivatalosnak, tehát kiküldendőnek minősült. A hivatalos kiadványok meghatározása mindenképpen elavult, a. brüsszeli egyezményekhez csatlakozott szocialista országok számára pedig — az államosított könyvkiadás következtében — teljesen használhatatlanná vált. Nem gondoskodtak az egyezmények a szállítás kedvezményességéről és vámmentességéről sem. A központokon át folyó közvetített szállítás nagymértékben 37