AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1963-1964. Budapest (1966)

III. Az OSZK gyűjteményeinek anyagából - Durzsa Sándor: Egy korai itáliai ars dictaminis az Országos Széchényi Könyvtár kódexében

a ritmikus prózával nem azonos. Két mozzanatra mégis fel kell elméletében figyelnünk, mert ezeknek némi szerepük van a ritmikus próza kialakulásában. Az első az, hogy az igék mondatvégi helyzetével kapcsolatban kifejezetten a szótagok elégséges vagy elégtelen voltáról beszél. Az egy- és kétszotagú szavak mondatvégi kerülése a ritmikus próza egyik jellemzője. Bernardus ars-ában ez a szabály az antik retorikai örökség érvényrejutását jelenti.

32 Abban az értelemben képez bizonyos átmenetet a kurzushoz, hogy kellő figyelmet fordít a mondat végére, s a mondatszerkesztés variációs lehetőségeinek kifejtésével készíti elő azt a nyelvi fegyvertárat, ami majd lehetővé teszi a szabályos klauzulák alkalmazását. A másik mozzanat a distinctio fogalmának a bevezetése, aminek véleményem szerint szintén köze van a kurzus kialakulásához. A névtelen Bationes dictandi és Bernardus ars dictaminis-e ugyanis a háromfajta distinctio fogalmának bevezetésével a mellékmondatokból többszörösen összetett mondatok tagjainak összefüggését igyekezett tisztázni. A középkor által igen kedvelt mellérendelt szerkezetekből összeálló hosszú összetett mondatok szakaszait a mondathangsúly különböztette meg, ami nyilván a záró részek (klauzulák) alapján differenciálódott. Feltűnő az is, hogy a ritmikus próza szabályaival foglalkozó egykorú elméleti irodalom kevés kivételtől eltekintve csak itt, a distinctiók vonatkozásában beszél accentusról, míg a szóhangsúlyokat a producta-correpta sillaba elnevezésekkel jelöli meg. Idézzük bizonyításul Bernaríust: „Suspensiva (distinctio) dicitur illa, qua audita auditoris animus suspenditur et adhuc aliud audire prestolatur, et est semper pronuntianda accentu acuto." (Clmae. 10. 13

v

) Csak a fejlődés egy későbbi szakaszán találkozunk azután azzal, hogy a distinctiónak ezt a különbözőségét a pes dactylus alkalmazásával kell kifejezésre juttatni. Amint egy Delisle által publikált — és eddig kevés figyelemre méltatott — kurzuselméleti traktátus szerzője írja: „Ubi verő distinctio sive constructio suspensiva contigerit, ponatur dactylus."

33 Mint tudjuk, a kólonok a gall kurzusgyakorlat szerint szabályszerűen dactylusszal végződtek, azaz azok a mellékmondatok, amelyeket Bernardus szerint éles hangsúllyal kell ejteni, mert utánuk még vár valamit a hallgató vagy az olvasó. Végezetül még egy kérdéssel kívánok röviden foglalkozni. Az eddig ismert korai, XII. századi ars dictaminis-ek között Bernardus műve egyedülálló abban a vonatkozásban, hogy a levél műfaján kívül más prózai műfajok elméletével is foglalkozik. Traktátusának ez a része, mely a budapesti kódexben a 34. levél rectójától a 36. levél verzójáig terjed, az általam ismert kéziratokban fejezetcím vagy oldalcím nélkül csatlakozik a levélelméletet záró, stíluskérdésekkel foglalkozó részhez. A kifejtés méreteit tekintve ez a szövegrész az egész ars-hoz mérve összefoglaló, vázlatos jellegű. Vajon azért, m irt a témáról nem volt több közölnivalója, vagy nem tartotta szükségesnek a részletesebb tárgyalást, avagy a ránkmaradt szöveg csak kivonatos összefoglalása retorikai tanításának? Szerzőnk szerint az írásmű fajainak általános felosztása a következő: epistola, hystoria, invectiva, expositio, rhetorica oratio, mutua collocutio, doctrina. Ezek közül részletesebben a históriát tárgyalja, azután érinti az invectivát, továbbá részletezi az expositiót, melynek alfajai a diffinitio, interpretatio, allegória, moralitás, commentarius, omelia, anagoge, apologia. A rethorici sermones tárgyalása elől Cicero De inventione c. művére való hivatkozással tér ki. A mutua collocutio meghatározása után a sort a doctrina elemzésével zárja. Vizsgáljuk meg ß tanításából a históriára vonatkozó megállapításait s a műfajok stílusával szemben támasztott követelményeit. 150