AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1963-1964. Budapest (1966)

III. Az OSZK gyűjteményeinek anyagából - Durzsa Sándor: Egy korai itáliai ars dictaminis az Országos Széchényi Könyvtár kódexében

A történetírás különböző műfajait művelő középkorban feltűnően keveset foglalkoztak a történetírás elméletével. Augustinus után a históriát Isidorus is a grammatikai ismeretek körébe sorolta, s csak igen vázlatosan értelmezte. {Etymologiarum Lib. I. cap. XLII.) Az ars dictaminis-ek körében elvétve találkozunk a história említésével, így Albeiicus Casinensis Flores rhetorici c. művében a história szó széles értelemben az írásmű tárgyát jelöli, azt, ami a kifejtésben, tárgyalásban teljesedik ki.

34 Bernardus a históriát a következőképpen határozza meg: „Hystoria est rerum gestarum conscriptio cognite veritatis modum et ordinem gestans." E meghatározás forrása első pillantásra az Auctor ad Herennium, szerinte ugyanis „História est res gesta, sed ab aetatis nostrae memoria remota." (Lib. I. 8., és Cicero: De inventione, I. 19.) A közvetítő azonban Victorinus, akinek meghatározásában már az igazság kritériuma is megjelenik: „História est, inquit, quae res veras continet, sed a nostra memoria remotas."

35 Szerzőnk további fejtegetései szerint a história főeleme a narratio, ekörül forog, ez az elsőrendű indítéka is. A történeti elbeszélésnek három alapmozzanatát különbözteti meg, ezek a tempus, a modus és az ordo. A tempus kapcsán utasításokat ad az időpont megjelölésének módozataira, példákkal illusztrálva. A moduson már stíluskategóriát ért: fejtegetése szerint olyan szavakat kell választani, amelyek illenek az elbeszélt eseményekhez. Az eseményekhez illő kifejezések segítségével ugyanis könynyebb hitelt ébreszteni a hallgatókban. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy az igazság a szép kifejezéseknek kárát lássa: „Veritas, si aliter contigerit, non permutetur" — írja. Az ordo szintén stilisztikai fogalom, mert a narratio ordo naturálisát jelenti, azaz azt a követelményt, hogy az elbeszélés sorrendje a valóságos történés rendjének feleljen meg. Mint látjuk, Bernardus a retorikai irodalomból átvett meghatározást néhány, ugyancsak retorikai jellegű stíluskövetelménnyel egészítette ki. A modus és ordo fogalmaival az első ars dictaminis-ek egyikében, Adalbertus Samaritanusrxél is találkozunk. 0 a retorika feladatait a következőkben fejti ki: „Rethorica verő ordinate, distincte, expolite componere et unicuique sexui et persone et etati necnon ordini et dignitati congrua accidentia distribuere, ordinem et modum discernere. . ."

36 Bernardus a história műfajának stíluselemei között elemzi a digressiót, ami ugyancsak retorikai fogalom. A digressio alakzatai közt felsorolt amplificatio és commiseratio a iíerewm'iM-retorikában is következetesen együtt fordul elő. (Auctor ad Herennium II. 30., III. 13., IV 8., IV. 55.) Szerzőnk szerint a historialis narratio stíluskövetelményeihez tartozik az is, hogy az írásmű vége felé választékosabb kifejezésmódot kell alkalmazni, a hajós példája szerint, aki útja végén minden erejét a közeli part elérésére összpontosítja. Kijelöli Bernardus a tárgyalt dictamen-fajtákban az appositio alkalmazásának szabályait is. A história műfajáról ebben a vonatkozásban nem nyilatkozik. Megállapítja azonban, hogy az expositio négy alfajában inkább az értelem, az írásmű jelentésének bemutatására, mint az appositióra kell törekedni. Az omeliában (= homilia), a commentariusban és az epistolában viszont kötelező az appositio alkalmazása. Ajánlatosnak tartja az appositio használatát a mutua collocutióban is, de nem nagy hiba szerinte, ha ez utóbbiból elmarad. A doctrina műfajában is vagylagosan ajánlja azzal az óvással, hogy ez esetben fontoeabb a tartalom hű visszadása, mint a stílus díszítése. Ugyanitt ismét visszatér ahhoz a tételéhez, hogy az appositio nem egyszerűen szabályozható, körülhatárolható kifejezésmód, hanem valamiféle természetes adottság, ami a tollforgatók szűkebb 151