AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1963-1964. Budapest (1966)

III. Az OSZK gyűjteményeinek anyagából - Durzsa Sándor: Egy korai itáliai ars dictaminis az Országos Széchényi Könyvtár kódexében

rat, observat, continet, possidet et similia." E díszítési forma alkalmazásánál minden tulajdonsághoz a megfelelő igét kell kapcsolni, például: ,,Hic est autem, qui amat iustitiam, qui diligit prudentiam, humilitatem colit, patientiam sequitur et morum honestatem iugiter imitatur." Lehetséges ugyanezen igék participium praesensre való átalakítása is, pl.:" Iustitiam diligens, prudentiam desiderans" stb. Azért ismertettük részletesebben ezeket a szabályokat, mert egyfelől az irodalomtörténet eddig még nem mutatott be ilyen közvetlen forrásból, azaz fogalmazástanító munkából hasonló stilisztikai törekvéseket, másfelől az ismertetett elvek, szabályok világosan beszélnek arról, hogy szerzőnk mit is értett appositio alatt. Sokszor naivnak tűnő előírásai—szinte teljesen mellőzve a stílusdíszítés gazdag retorikai forrásait — voltaképpen az augmentumnak nevezett szerkesztési mód körében mozognak. Mégpedig nem az ókor klasszikus értelmezésében, mely az augmentumon vagy amplification azt az eljárást értette, hogy a témát hangsúlyozottan, emelkedetten kell előadni, hanem abban a középkori értelmezésben, mely a mondanivalót alapjában véve inkább dagályos stílusfogásokkal igyekezett bővíteni, kifejezésekben, szókapcsolatokban gazdagítani.

31 Az előbbiekben ismertetett elméletben azonban nincs semmiféle utalás sem a rímes, sem a ritmikus prózára. Az appositio meghatározásában olvasható „sonora, distincta, quasi currens" jelzőket hol a rímes, hol a ritmikus prózára vonatkoztatták* Igaz ugyan, hogy szövegünkben az „apposite scribendi" példái közt vannak mondatok, melyeknek tagjai rímes végződésűek, de előfordulásuk nem olyan nagy mérvű, hogy a stílus jellegét alapvetően meghatározná. A „sonora, distincta, quasi currens" kifejezések Bernárdus művében az appositio szabályaival szerkesztett, az augmentum ajánlott lehetőségeivel feldíszített prózát jellemzik. Ám azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy éppen Bernardus munkájában a similiter cadens és a similiter desinens fogalmát és meghatározását a colores rhetorici között ismerhette meg a középkor fogalmazást tanuló olvasója. A rímes próza szabályait eddigi ismereteink szerint a dictatorok nem részletezték. Hugo Bononiensis az. egyetlen, aki a comma, colon és periodos tárgyalása kapcsán a mondatvégi rímek alkalmazásának feltétlen szükségességéről nyilatkozott. A rímes próza szabályait feltehetőleg hiába is fogjuk keresni, mert a rá vonatkozó összefoglaló szabályokat a retorikai alakzatok közt találták és tanulták meg. Mi köze van mármost az appositiónak a ritmikus prózához ? A Bernardus-mű szövegében semmiféle szabályt sem találunk a mondatok kezdetének vagy végének ritmizálására vonatkozóan. Ekkor, XII. század közepén semmi esetre sem érvényes még az azonosság, amit a XIII. század elején működő Buoncompagno az appositio és a kurzus közt megállapít. Bernardus ars dictaminis-ének ránkmaradt variánsai közül csak egyetlen szövegben találkozunk a cursus tanításával, mégpedig abban a bécsi variánsban, mely az eredeti műtől szerkezetében, fogalmazásában a legtávolabb áll, s keletkezése a benne előforduló nevek alapján 1190—1210 közé tehető. Azzal az érdekes esettel állunk tehát szemben, hogy egy — a XII. század közepén keletkezett — ars dictaminis egyetlen korábbi változata sem tartalmazza a cursus elméletét, csupán az utolsó, legkésőbbi kézirata. Maga. ez a kéziratsorozat bizonyít amellett, hogy a ritmikus próza szabályainak tanítása csak a XII. század végén, illetve a XIII. század elején terjed el az ars dictaminis oktatása keretében» Bernardus magister, vagy ahogy művében magát többször titulálja: „dictaminum professionis magister" stíluseszménye az elmondottak szerint az appositio szabályaira épülő fogalmazásmód, amely sem a rímes, sem. 149