AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1963-1964. Budapest (1966)

III. Az OSZK gyűjteményeinek anyagából - Durzsa Sándor: Egy korai itáliai ars dictaminis az Országos Széchényi Könyvtár kódexében

budapesti kódexben. Loserth egyébként leírásában feltehetőnek tartja, hogy Bernardus műve azonos azzal, amit Wattenbach az Anzeiger-ben korábban ismertetett. Az előbbiekben tárgyalt egyéb feldolgozásokat tehát Loserth nem ismerte. Bernardus ars-ának kutatásában a következő eredményes állomást Kalbfuss felfedezése jelentette, aki egy mantuai kódexből 1911-ben ismertette a mű egy eddig ismeretlen variánsát.

10 A korábbi feldolgozásokról, így Langlois tanulmányáról viszont ő sem tudott. Kalbfuss az Introductiones prosaici dictaminis a Bernardino utiliter composite c. traktátus keletkezését a szövegben előforduló személyes helynevek elemzése nyomán Itáliába, 1147—1152 közé tette, közelebbről a levélmintákban előforduló helynevek alapján Arezzo környékére. A szerző — Kalbfuss megállapításai szerint —• elsősorban a névtelen Batioms dictandi e. műből merített. Bernardinus szerinte egyházi ember, aki Bolognában tanulta az ars dictaminist. Ebben a mantuai variánsban az elméleti részhez levél- és oklevél-mintagyűjtemény csatlakozik, ami viszont a többi kéziratból kivétel nélkül hiányzik. Kalbfuss tanulmányából megtudjuk azt is, hogy ars-unkhoz egy kiterjedt exordiumgyűjtemény kapcsolódik, de foglalkozik a privilégiumokkal, sőt „De diversis módis dictaminum" rubrika alatt egy sor retorikai alakzatot is röviden bemutat. Kalbfuss tanulmányának nagy érdeme, hogy a művet egyértelműen abba a földrajzi környezetbe helyezte, amelyben valóban keletkezett: Itáliába. Nála már nem merült fel az az elgondolás, hogy a szerző esetleg Bernardus Silvestrisszéi lenne azonos. Sajnos azonban elkövette azt a mulasztást, hogy a mantuai szöveget egyéb szövegemlékekkel nem vetette össze. Bernardus művének ilyen irodalomtörténeti feldolgozásai után írta meg Ch. H. Haslcins kitűnő tanulmányát, melynek már a címe is mutatja, hogy végleg elvetette Bernardus Silvestris szerzőségének gondolatát.

11 Az eddig ismert bécsi, brüsszeli, bruges-i és mantuai kéziratokon kívül Haslcins még további öt kéziratban azonosította Bernardus művét, s így tanulmányát kilenc szövegemlék alapján készítette el. Az általa elemzett szövegek közül a legkésőbbi a bécsi variáns, mely szerkezetében és anyagában az eredeti változattól lényegesen eltér. A benne előforduló történelmi nevek tanúsága szerint keletkezése a XII—

XIII. század fordulójára tehető. Haskins véleménye szerint Bernardus műve eredetileg 1144—1145 között keletkezett Itáliában. Később maga a szerző vagy mások többször átdolgozták, s a tanítás alapját képező prózai dictamen elméletét a metrikus és ritmikus dictamen elméletével, exordiumgyűjteménnyel, az oklevélfogalmazás elméletével és a colores rhetorici némi ismertetésével egészítették ki. Az eredetileg itáliai környezetben keletkezett ars-ba német és francia nevek kerültek, bizonyítva azt, hogy a mű ezekre a területekre is eljutott, vagy a szerző ezekkel a területekkel is valamiféle kapcsolatban állott. A szövegemlékek felfedezése azonban nem zárult le Haskins tanulmányával. 1953-ban a koppenhágai királyi könyvtár egy Bernardus-töredékét Berulfsen tette közzé.

12 A töredék a verses ajánlás nélkül csupán az ars bevezető elméleti részét tartalmazza, mely a dictamen általános meghatározásával, fajaival és az appositio elméletével foglalkozik. Berulfsen ezt a szövegtöredéket Kalbfuss és Haslcins idézett munkái alapján azonosította. Bernardus művének szöveghagyományozását most a 11. változattal egészítjük ki. Kódexünkben a salutatiók közt előforduló nevek a grazi kézirat személy- és helyneveivel szinte teljesen megegyeznek, s így szövegünk annak az 144