AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1961-1962. Budapest (1963)

IV. Könyvtár- és művelődéstörténeti tanulmányok - Kemény István: Szabó Ervin és a „Világosság"

kötete, de végül is befejezetlen maradt. Szociológiai tanulmányainak és vívódásainak eredményeit ebben a tanulmányban rögzíti. Alapproblémája a demokrácia és a pártfegyelem kérdése. Érthető ez: Szabó Ervin a pártellenzék élén állott, a pártvezetőség a pártfegyelemre hivatkozva igyekezett az ellenzék működését megbénítani, fel kellett vetnie a kérdést: „szabad-e a párt kisebbségének a többségével ellentétes véleményt nemcsak propagálni, hanem tettre váltania?" Szabó Ervin elveti ezt a kérdésfeltevést, a polgári demokrácia kérdésfeltevésének minősíti. A polgári demokrácia elve, hogy nem a kisebbség uralkodik a többségen, hanem a többség a kisebbségen. A szocialista demokrácia „nem lehet egyszerű többséguralom. Olyan demokráciának kell lennie, amelyben a többségi akarat önállóan gondolkodó, céljukkal — mely az emberi társadalom fejlődési ideáljával egybeesik — tisztában levő, és ezen fejlődés összes jeltételeit tiszteletbentartó egyének tudatos egyéni akaratából rakódik össze." Milyen eszközök alkalmasak ilyen társadalom, ilyen emberek kialakítására? Hogy a választ megadhassa, szemügyre veszi a társadalmi fejlődés általános törvényeit. Vitába száll azzal a nézettel, „hogy a szocializmus megvalósításához semmiféle egyéni munka, egyéni erőfeszítés nem kell... hogy... ha egy ujjúnkat sem mozgatjuk meg, a szocializmus létre fog jönni, mert a gazdasági viszonyok maguktól is megteremtik." Nem ismeri el, hogy a történelmi materializmus kizárólag objektív szociológia, mely elhanyagolja az egyén szerepét a társadalmi fejlődésben. Ellenkezőleg „... éppen az emberből indul ki, éppen az egyén tudatos cselekvésére vezeti vissza a társadalom változásait." Szabó Ervin azon az állásponton van, hogy a természeti és a társadalmi tényező passzív tényező, aktív mindig maga az ember. Hozzáteszi, hogy az aktív egyének törekvése hatástalan marad, ha nincs összhangban a környezettel és a társadalmi fejlődés irányával, és hogy az emberek nem mindig vannak tudatában annak, hogy mit csinálnak. „Az emberek újat tesznek, véletlenül, vagy spekuláció útján technikai újításra jönnek rá, véletlenül valamely új társadalmi szervezési elvet találnak és megszokásból hozzá alkalmazkodnak, anélkül, hogy az újítás következményeire egyáltalán gondolnának, horderejéről maguknak egyáltalán számot adnának." Mégis túlértékeli az előre látott és tudatosan akart változások jelentőségét, és kimondja azt a fölöttébb kétséges tételt, hogy „minden társadalmi haladás a kritikusan gondolkodó egyéniségek érdeme." Maga is látja, hogy az orosz narodovoljectől, Lavrovtól átvett tétel a múltra nézve nem érvényes. A maga korára nézve azonban egyre általánosabb törvénynek látja. A század elejének optimizmusa ez, melyre szörnyű évtizedek cáfoltak rá. A következtetés azonban helyes: „Osah oly gazdasági, oly társadalmi, oly politikai szervezetre szabad törekedniük, amely a lehető legtöbb embernek teszi lehetővé és a lehető legtöbb embert nevel arra, hogy közreműködése a társadalom fejlődésén tudatos és e tudatos közreműködés mind mélyebb, mind integrálisabb, mind kritikusabb legyen" A szabadság problémájához jut el, és mindenekelőtt leszögezi: a politikai demokrácia még nem szabadság, gazdasági szabadság nélkül nincs egyéni szabadság. De hozzáteszi: a gazdasági szabadság még nem jelent politikai szabadságot. A gazdasági demokráciára épített politikai demokráciában még két to315