AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1961-1962. Budapest (1963)

IV. Könyvtár- és művelődéstörténeti tanulmányok - Kemény István: Szabó Ervin és a „Világosság"

szervezetek minél gyorsabb kiépítése érdekében igyekeztek minden olyan harci kezdeményezést visszafogni, mely a burzsoáziát elijeszthette volna; a pártot igyekeztek erősen centralizált, „szigorú fegyelemnek" alávetett hadsereggé átalakítani, melynek akcióit, egész működését a politikai manővereknek és alkudozásoknak rendelték alá. „Már pedig ahhoz, hogy mindennapi közvetlen érdekeiket védelmezzék ós érvényesítsék, a tömegeknek nincs elméletre szükségük; érzik azt maguk, és tudják, hogyan kell csinálni. De ahhoz, hogy ebben a mindennapi harcban — mely valóságos sziszifuszi munka, amelynek eredményeit minden újabb válság megfelezi — el ne csüggedjenek, hogy megtalálják és megtartsák azt az erőt, amelyet a társadalmi osztályok harcaiban az osztály általános érdekeinek való magát alárendelés az egyestől követel, — ehhez nagy, mindent magába ölelő, mindenekfölött kimagasló ideál kell, amelyért érdemes harcolni és szenvedni."

10 Nem vetette el az általános választójogért folyó harcot, ellenkezőleg, ezt hasznosnak tartotta, de elvetette azt a hitet ,„hogy a munkásosztály osztályharca és a demokráciáért folyó harc egy és ugyanaz." A legális szocializmussal szemben, a forradalmi szocializmusért harcolt: éppen ez választotta el az akkori pártvezetőségtől. A tömegek szerepének megítélése elválaszthatatlan volt a forradalmi szocializmusért vívott harcától. így látta, hogy az akkori vezetőség a tömegek harcát lényegében a pártot irányító kisebbség harcával helyettesíti. Fokozatosan arra a meggyőződésre jutott, hogy az „ortodox marxista" centrum a kisebbség diktatúrájára tör.

11 A század elején a nemzetközi munkásmozgalom fejlődésének minden megfigyelője két, egymásnak látszólag ellentmondó jelenségről számol be. Az egyik: a nemzetközi munkásmozgalom rohamosan növő ereje; a másik: a munkásmozgalom belső ellentéteinek növekedése. Szabó Ervin éppen a munkásmozgalom fejlődésében látja e látszólagos ellentmondás magyarázatát: a számban és öntudatban növekvő munkástömegek már nem elégednek meg azzal, hogy a nagyobbára intellektuelekből álló kisebbségek politikai harcát támogassák, hanem az öntudatos tömegek forradalmi harcát akarják. Ezért mondja ki legfőbb alapelvnek: „ne legyen pártunknak egyetlen életnyilvánulása, semmiféle akciója, amely nem lehetőleg valamennyi tagja akaratából, tudatos szabad közreműködéséből fakadt."

12 Ismeretes, hogy ezek a nézetek Szabó Ervint később a szindikalizmushoz vezették. A szindikalizmushoz való vonzódás jeleit megtaláljuk már 1902 és 1905 között írt cikkeiben is. Ennek oka, hogy az egyre opportunusabbá, egyre „reálpolitikusabbá" váló német szociáldemokrácia hibáinak felismerése Szabó Ervin figyelmét a francia munkásmozgalomra terelte, mely hagyományaiban és gyakorlatában egyaránt forradalmibb volt. Nem feladatunk itt későbbi fejlődését szemmel kísérni. Elég, ha megállapítjuk: a bennünket érdeklő években nem arra törekedett, hogy a pártot a szakszervezetek harcával helyettesítse, hanem arra, hogy az ortodox elveket valló, valójában opportunista szociáldemokrata pártot a munkásosztály forradalmi pártjává tegye. 308