AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1961-1962. Budapest (1963)

IV. Könyvtár- és művelődéstörténeti tanulmányok - Kemény István: Szabó Ervin és a „Világosság"

Hogyan jutott el Szabó Ervin a magyar szociáldemokrata párt vezetőségével való szakításig, mik voltak azok a vitás kérdések, melyek már 1904-ben ily élesen szembeállították a pártvezetőséggel? Magyarországon akkoriban 650 000 ipari munkás élt, jelentékeny részük szakszervezetekben tömörült, s egyre gyakoribb volt a sztrájkok, tömegmeg-mozdulások száma. A szakegyletekben tömörült munkásság a szociáldemokrata párton keresztül egyre erőteljesebben szólt bele a magyar politikai élet küzdelmeibe, s erősen befolyásolta valamennyi politikai csoportosulás és hatalmi tényező állásfoglalását. Politikai jogait azonban még egyáltalán nem vívta ki, nemcsak az általános választójogot nélkülözte, hanem demokratikus szervezkedési lehetőségei is erősen korlátozottak voltak. Míg a polgári pártok szervezkedése lényegében akadálymentes volt, a szociáldemokrata pártra a demokratikus szabadságjogok alig vonatkoztak, a párt megszerveződését egyszerűen rendőrségi úton igyekeztek megakadályozni. A párt gyűléseinek megtartását rendőrségi engedélyhez kötötték, kerületi és vidéki viszonylatban ezt a legtöbb esetben meg sem adták; amennyiben a gyűlés megtartására mégis engedélyt adtak, ezen mindig jelen volt a hatóság képviselője, s erőszakosan beavatkozott a gyűlés menetének irányításába. Ilyen körülmények között a párt alapszerveinek megalakulására hosszú ideig nem került sor, a párt szervezeti élete lényegében a szakszervezetekben folyt. A szakszervezetek tagjai egyúttal a szociáldemokrata pártba is tartoztak, a szakszervezetek vezetőségéből jött létre a szociáldemokrata párt vezetősége. Ilyen körülmények között a szociáldemoktata párt vezetőségének szigorúan centralizált, lényegében diktátori hatalma volt az egész szervezett magyar munkásmozgalom felett

7

. Ezt a hatalmat a pártvezetőség arra használta fel, hogy az egész munkásmozgalmat alárendelje a parlamentáris-politikai demokráciáért való harc ügyének. A demokratikus szabadságjogokért, az általános választójogért vívott harc helyes is volt, mert osztályharcában a munkásosztálynak szervezkedési szabadságra van szüksége. Maga Szabó Ervin a Huszadik században közzétett beszámolóiban és más tanulmányaiban lépten-nyomon hangsúlyozza a demokratikus szabadságjogok fontosságát. „ . . . Az elemi politikai jogok: a véleménynyilvánítás, az egyesülés s gyülekezés joga nélkül alig lehetséges konstruktív munkásmozgalom, mert az állam üldözéseinek elhárítása felemészti minden energiáját ... A proletariátusnak tehát legsajátosabb érdeke, hogy ezen demokratikus szabadságjogokat biztosítsa magának ... a burzsoázia államánál rosszabb az, amelyben a feudális-arisztokrata bürokrácia 'parancsol.'' Ugyanő mutatott rá arra is — szociológiai és politikai irodalmunkban elsőízben — hogy a magyar burzsoázia a munkásosztálytól való félelmében a feudális és konzervatív nagybirtokossággal való szövetségbe menekül, „Hogy még azok a burzsoák is, akiket gazdasági hatalmuk önálló politikai érvényesülésre képesíthetne, cserbenhagyták a liberalizmust és a reakciós feudalizmus híveivé szegődtek."

9 Szabó Ervint többek között éppen az a közös felismerés kötötte össze az olyan polgári radikálisokkal, mint Jászai vagy Somló Bódog — hogy a demokratikus Magyarországért vívott harcnak a magyar burzsoázia nem akar és nem képes élére állni, a demokratikus Magyarországot csak a proletariátus tömegereje vívhatja ki. Látta azonban azt is, hogy a német és a magyar szociáldemokrata vezetők ennek a harcnak alárendelik a munkásosztálynak a szocializmusért vívott forradalmi harcát. A parlamenti reformok mielőbbi megvalósítása és a gazdasági 20* 307