AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1961-1962. Budapest (1963)

III. Az OSZK gyűjteményeinek anyagából - Keresztury Dezső: Arany János egy ismeretlen tréfás költeménye. (A költő játékos kísérleteinek kérdéséhez)

fogok adni valamit", fejezte be levelét. (Mindkét levél az OSZK Kézirattárában, az analecták közt.) Hogy leveleiben általában nem esik sok szó színészetről, magyarázható Arany különös viszonyával a színházi világhoz. Tudjuk, hogy rosszul sikerült színészkalandját sohasem felejtette, s ha nem tagadta is el, nem szívesen emlegette. Lányát, akiben egy pesti színházjáró látogatás, s egy jól sikerült nagykőrösi műkedvelő szereplés után feltámadt a serdülőkori vágy, hogy színésznő legyen, 1853-ban s 1855-ben szigorú elvonókúrára fogta: „pár hét óta ingeket kell varrnia nekem s ez úgy hiszem, sokkal nekivalóbb foglalkozás, mint a másik", — írta a vele aggodalmaskodó Tompának.. A színpad csábításait a maguk helyére tette: maradjanak a műveltség motorjai s a lélek könnyűlésének alkalmai. Mindvégig élénken érdeklődött azonban mégis a színház világa iránt, úgy is mint a nézőközönség egy tagja, úgy is, mint a magyar dráma fejlődésének sokoldalú munkása, Shakespeare fordítója, művei magyar kiadásának szerkesztője, a Nemzeti Színház drámabíráló bizottságának tagja, mint folyóirat-szerkesztő, mint az Akadémia vezető embere stb. Ismerősei körében nem egy színházi embert, színészt, színésznőt találunk. Érdeklődési körének területe, munkásságának, kapcsolatainak ezek a vonatkozásai, sajnos, szinte teljesen feltáratlanok, összefüggéseikben ismeretlenek. Ennek a félhomályos területnek is figyelemre méltó emléke a most előkerült szöveg. A négy jövevény Arany alkalmi költeményeinek sorában is különös érdeklődésre tarhat számot. Egész életében írt tréfás vagy komoly alkalmi verseket; bár csak a véletlen őrizte meg azt, ami ezek közül ránk maradt: végigkísérik egész pályáját a Dévay Bálintnak, kedves hajdani Praeceptor Uramnak írt gyermekverstől az öregkori szösszenetekig, tréfás köszöntőkig. A református vidéki értelmiség, papok, rektorok, stb. körében népszerű kántor-nótárius-poézis tenyészetéből merítenek s annak részei is ezek a költőtől semmire sem értékelt, de kedvtelve írogatott versezetek. Arany ifjúságát tudvalévően ez vette körül, ennek világában aratta első sikereit, s mint afféle ifjú poéta, ott tett szert először némi hírnévre is, mesterei s azok barátai körében. Alkalmi költészet volt az is: ott virágzott a sárospataki és debreceni kollégium két gyújtópontja körül kialakult körzetben. Ezekből az iskolákból hozta magával legfőbb összetevőit: a barokk szín- és formapompa tarkasággá és mesterkedéssé züllött lusus poeticusait, antik törmelékeit, priapi paprikává harapósodott érzéki forróságát, aztán a költői ékes stílus iskolai emlékeit, meg a református teológia és homiletika eszközeit, a zsoltár, a biblia fordulatait, végül a lassan felderülő felvilágosodás tudákos-természettudományos, világias szólamanyagát. A szóban forgó vers keletkezésének évtizedében Arany sokszor hajolt, az abból kinőtt szellem mélasággal árnyékolt fölényével, e régi s akkor még mindig eleven források fölé. 1855ben kelt önéletrajzi levelében, amelyet Gyulai Pál kérésére írt, igen pontos képet ad erről a poétái környezetről. Olvasmányai a bibliai történetek, énekek, a ponyvairodalom termékei, római klasszikusok, stb.: „szóval olyan magyar irodalom, mely azelőtt félszázaddal volt divatban." 1861-ben kezdte megjelentetni első irodalmi folyóiratában, a Szépirodalmi Figyelőben Irányok című tanulmányát. Ebben ilyesféle vonásokkal jellemzi ez irány költőit, műveit: „Örömest affectálák a tudós színezetét; nem a «népből», nem a «népnek» írnak, hanem azon diákos középosztály számára, mely érti, megtapsolja ovidiusi célzásaikat . . . kacag mosdatlan tréfáikon s pipaszó mellől szedett élceiken, bámulja furfangos 248