AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1961-1962. Budapest (1963)

III. Az OSZK gyűjteményeinek anyagából - Keresztury Dezső: Arany János egy ismeretlen tréfás költeménye. (A költő játékos kísérleteinek kérdéséhez)

nmeiket . . . s több efféle furcsaságkat"; „. . . a komoly és víg elemet sem külön özte el, hanem összekeverte ... ha a verseket óda magasán kezdte, mi sem biztosított, hogy alább néhány sorral pityergő elegiába, száraz didaxisba, vagy furfangos «mendikáciába» . . . nem cseppenünk." (Arany János összes prózai művei, Bp. Franklin 374, 376 1.) A töredékben maradt tanulmány tovább fűződő gondolatai, motívumai egyébként újra meg újra felbukkanak Arany folyóirataiban, a különféle szerkesztői széljegyzetekben is. Arany nyílván ismert olyan,.bolond vers"-et is, mint amilyen pl. az „A vén asszony borjút őriz . . ." kezdetű, amely a maga kalandos képzettársításaival, váratlan fordulataival, a halandzsa határán járó szóhalmazataival a népszerű barokk költészet már-már szürrealista kezdeményei közé tartozik; a nyelvi kifejezés ösztönösségének, szokatlanságának, értelmetlenségének lehetőségeivel kísérletező merészség példája. Soha nem vizsgálták meg alaposabban Arany nyelvi kísérleteinek azokat az eredményeit, amelyek ebbe a rétegbe nyúlnak példáért, anyagért, inspirációért. Pedig ennek a rétegnek ismerete nélkül nem lehet megérteni sem az Arisztophawész-fordítások látszatra hirtelen-váratlan vulkáni lávaömlését, sem a Buda halála páratlan tömörítéseit, kifejezésbeli remekléseit. Ezek a források érthető módon maradtak rejtve sokáig. Nem igen illenek a klasszikus nyelvi realizmus, a józan költőiség amaz annyiszor emlegetett stileszményéhez, amelynek jegyében még a „felhők szeme rebben" telitalálatát is tévedésnek, a képzettársítás öreges lazaságának lehetett minősíteni. A négy jövevény ebből a — ha úgy tetszik — anarchikus nyelvből merít; talán nem is puszta játékosság, ugratás céljából. Részegsége fátylain át józan szem figyel, s ha valami: nem a szesz, hanem az életfájdalom mámora felhőzi el tiszta fényét. Érdemes ebben a vonatkozásban is újra elolvasni Aranynak, a Koszorú 1863-i évfolyamában közzétett tanulmányát Baróti Szabó Dávidról. Ebben összeveti a költő „Űj mértékre vett versei"-nek első, 1777-i és „Megjobbított s bővített költeményes munkái"'-nak 1802-i kiadását, s a következő eredményre jut; ,^Én megvallom, általában inkább szeretem Dávidot nyers újításaival, nyelve merész hibái és szépségei közepett, az első kiadásban, mint a harmadik józan correctio után. Inkább szóljon nekem így: »Erdővel tudnillik eget felváltva, nyirettyűt Phoebus is, húgai közt, rántani néha szeret»... Röviden, nyomatékosan akar szólni, olykor a fukarságig; lehány minden fölösleget, olykor a szükségest is; eltér a mindennapitól, hogy szokatlanság által újítsa nyelvét, széttördeli a közönséges, lapos szórendet, avult és tájszókat vesz fel, újakat is csinál. Mindezt nem szorultságból, hanem teljes öntudattal." (Idézett kötet 496—497. 1.)" Nem javallom, de bámulom merészségét," foglalt ugyanott állást ezzel kapcsolatban Arany a nyilvánosság előtt. A műhely csendjében azonban bátran követte a nem javallott példát; a merész újítások, kísérletek eredményét persze a maga magas, kiforrottt nyelvművészetének rendjébe emelte-rejtetté. A négy jövevény in statu nascendi mutatja az effajta kísérleteket. Van egyébként Arany alkalmi versezetei között egy, amelyik éppen az effajta értelmetlenséggel kíván hatni, a Nagyszalontán, 1842-ben keletkezett „Szilágyi István nevenapjára" című játékos szatíra. De meg vagyok győződve arról, hogy a nagykőrösi versezet nem ilyenfajta figurázó-ugrató tréfálkozás. Az OSZK Színháztörténeti Gyűjteményébe s onnét Kézirattárába került Szerdahelyi-iratok közt akad egyébként egy ismeretlentől származó s némi nyers priapi borssal fűszerezett születésnapi köszöntő is, meg a színész néhány játékos 249