AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1961-1962. Budapest (1963)

II. A könyvtári munka módszertani kérdéseiről - Szentmihályi János: A bibliográfia és az irodalomtörténet

és tudománytörténetre alkalmazva csak arra az eredményre juthatunk, hogy az irodalomtörténet és tudománytörténet kötelezettsége az irodalomtörténeti és tudománytörténeti adatok gyűjtése, vagyis biográfiai és bibliográfiai adattárak létrehozása és az irodalomtörténeti és tudománytörténeti okmányok, vagyis szövegek közlése. Ismét végzetesen összekuszálódnak a fogalmak. A fogalmak tevékenység eleme elhomályosodik. Ismét feledésbe merül, hogy minden történetírásnak a fejlődés bemutatása a feladata, míg a regisztrálás, az empirikus leírás másirányú és más jellegű tevékenység. A kérdés másik oldala, hogy vajon a Comte-i pozitivista történelemszemlélet elfogadása eredményezte-e a „pozitívizmus" korában létrejött adatfeltáró szintéziseket, sem válaszolható meg oly egyértelműen mint ahogy azt Thienemann tanulmánya teszi. Horváth Károly A pozitivizmus a magyar irodalomtörténetírásban

11 c. kitűnő tanulmányában kimutatja, hogy nálunk a pozitivista irodalomtörténetírásnak német típusa érvényesül, mely Wilhelm Scherer és tanítványainak hatására a pozitivista analízist a puszta filológiai adatkutatásra szűkítette le. Ennek kapcsán azonban fel kell vetnünk a kérdést, hogy lehet-e a filológiai adatkutatást, amiből önmagában semmiféle szemléletre következtetni nem lehet, pozitivistának nevezni? A filológiai adatkutatás ugyanis minden irodalomtörténész számára a bizonyítékok feltárása szempontjából szükséges. JEgyébként érdekes módon azok az irodalomtörténészeink, akikről Horváth Károly kimutatja, hogy reájuk a Comte-i pozitívizmus, illetve annak irodalomtörténeti alkalmazása a Taine-íéle milieu-elmélet hatott, tehát Biedl Frigyes és Pété?'fy Jenő, regisztráló és adatközlés jellegű munkásságot nem fejtettek ki. A fogalomzavart egyébként teljessé teszi az, hogy Császár Elemér 1929-ben a Budapesti Szemlében írt összefoglaló tanulmányában önmagáról mint pozitivistáról ír,

18 ezzel magát az akkoriban a pozitívizmust képviselő és a Huszadik Század köré csoportosult polgári radikálisokkal azonosítja, ami nyilván sem Császár Elemérnek, sem Jászi Oszkárnak nem lehetett kedvére. Hóman Bálint A forráskutatás és forráskritika című munkájában

19 említést sem tesz arról, hogy a 19. század második felében oly nagy mértékben fellendült adatközlő tevékenység indítékai között a pozitivista történelemfelfogás elfogadása is szerepelne. Inkább arra mutat rá, hogy a 60-as évek derekán a külföld haladottabb kritikai törekvéseit ismerő fiatalabb tudósnemzedék a források alapos kritikai értékelése mellett foglalt állást.

20 Megállapítja továbbá, hogy ,,ez a fiatal nemzedék a tárgyilagos történeti igazság, a pozitív tények megállapítására törekvő speciális kutatásban látja hivatását."

21 Hóman ezt a tényt a régi hagyományok egyenes folytatásának tartja, és nyilván nem látja indokoltnak ezt a gyakran regisztrálás jellegű részletmunka sorozatot egy új történelemszemlélet megnyilvánulásának tartani, hanem a „specializálódás és tudatos munkamegosztás"

22 elvének megvalósulását látja ebben, ő is rámutat a Magyar Történelmi Társulat megalakulásának jelentőségére és arra, hogy annak együttműködése a Magyar Tudományos Akadémiával adott a forrásfeltáró és forrásregisztráló munkának nagy lendületet. Ha ez nem lenne így, úgy Szabó Károly nagy bibliográfiai szintézise nem jöhetett volna létre. A kiegyezés utáni korszak nemzeti öntudatápolásának, a hagyománykereső magyar nacionalizmus egyik természetes megnyilvánulásával állunk itt szemben. A külföldi forráskiadványok, de elsősorban a külföldi és főleg a német akadémiák 128