AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1960. Budapest (1962)

I. A könyvtár életéből - Nagydiósi Gézáné: A Hírlaptár raktári helyzete az új épület berendezésének perspektívájában

A különböző formátumú anyagok más és más polcszélességet és tengelytávolságot is igényelnek, tehát már az építkezésnél fel kell becsülni a meglevő állományt, annak 20 (vagy több) éven át való növekedését, és az anyaghelyét úgy kell kijelölni, hogy a raktár célszerű felhasználása, illetve továbbfejlesztése megvalósulhasson. A raktározás folyamatosságát akként lehetne biztosítani, hogy a már lezárt, megszűnt pariodikákat (a következőkben „holt" anyagot) külön raktározzuk azoktól, amelyeknek terjedelme még előre meg nem állapítható (következőkben ,,élő" anyag). Ilyen szétválasztást a Lenin Könyvtár is eszközölt már jóval előbb, hogy megkönnyítse a helytartalékokkal való gazdálkodást, amikor a Rumjancev könyvtár időszakos kiadványait teljesen új raktárba helyezték. Itt a „holt" anyag „sűrűn egymás mellett" volt raktározva, az „élő" anyag nagy helytartalékokkal. Ha ezt nem tennénk, mindig nagy üres helyeket kellene hagynunk a polcok között, mert előre nem tudhatjuk, hogy mennyi helyre lesz majd szükség. Ha az „élő" és „holt" anyagot különválasztjuk, két megoldás kínálkozik. Az egyik szerint a zártsorosan, kihagyások nélkül raktározott „holt" anyag után tartjuk fenn azt a helytartalékot, amelyre az elkövetkező 15—20 évben az illető formátumú anyag számára szükség lehet. Ezt követően helyeznénk el az „élő" anyagot, az egyes címek között a szükséges hely tartalékkal. Ez az anyag valóban él és mozog, mert a közben megszűnt címeket kiemeljük (átszámozva a „holt" rész végére tesszük) és az így megürült felesleges helyeket bizonyos nagyobb időközönként az anyag áttolásával szüntetjük meg. Ennek a hátránya az elkerülhetetlen átszámozás, ami — az évi mintegy 250 megszűnt cím mellett — igen jelentős munka. A másik megoldás az volna, hogy a költözködés alkalmával gondoskodnánk arról, hogy a „holt" anyag számsorban az „élő" elé kerüljön. Ez különösebb nehézséggel nem járna, hiszen a megszűnt címek viselik általában az alacsonyabb raktári számot. Ha mégsem így lenne, a kivételeknél átszámozást eszközölnénk. Raktározásnál az „élő" anyagot közvetlenül a „holt" után helyeznénk el és amikor egy cím megszűnik „élővé" lenni, a régi helyén hagyjuk. Ebben az esetben megtakarítjuk az átszámozás munkáját, időnként azonban sokkal nagyobb mennyiséget kell tologatni, mert az összes szaporulat ebbe a mozgó raktárrészbe kerül. A tulajdonképpeni legtökéletesebb megoldás az lenne, ha minden formátumnak megvolna a maga számtartománya és ezen belül külön számterület a „holt" anyagnak és külön az „élőnek". Pl. a kettedrét 20—40 ezerig terjedne, amiből 20—35 ezerig lenne a „holt" számoké, 35—40 ezerig az „élőké". Amikor egy cím megszűnik, új száma a soronkövetkező „holt" szám lenne. Ilyen ideális helyzet azonban csak egy teljes átszámozással jöhetne létre. Érdemes lenne arányba állítani a könnyebb állományrevízió, anyagkezelés, áttekinthetőség stb. előnyeit az átszámozás tagadhatatlan nagy munkájával, mint ellentétellel. (NB. A Lenin Könyvtárban a megszűnés utáni kezelés kérdése eldöntetlen maradt közvetlenül a Nagy Honvédő Háború előtt, s azóta is várnak arra az időre, míg a külön periodika-könyvtár létrejön. L. Klevenszkij.) Még egy külön kezelj anyagról kell beszámolnunk, ez az úgynevezett „védett" vagy „bizalmas" részleg, amit máshol, esetleg a többitől elzárva tartunk a könyvtárban. A különkezelés oka lehet: ritkaság, különös érték, politikai ok. célszerűségi (egyes képeslapok, pornográf irodalom) stb. Egy-egy magánkönyv68