AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1960. Budapest (1962)

IV. Könyvtár- és művelődéstörténeti tanulmányok - Iszlai Zoltán: Sándor István „Magyar Könyvesház"-ának fogadtatása

Három hónap múlva újra ír Révainak.. Kéri, értesítse Schediust, hogy ne fáradjon, ő már megkezdte kiírni a címeket a Széchényi-katalógus Supplementumából.

29 Sándor kétségtelenül gúnyolódik, éppúgy, ahogy Schedius is ironizál az ő „múzsák ölében folytatott irigylésreméltó életéről." Ismételjük: nem csupán egyszerű véleménykülönbségekről van itt szó. Igaz, hogy a bibliográfia mögött kitartó és nem is teljesen dilettáns jellegű munka rejtőzött, a kritika hangja pedig túl általános. Mindez igazolni látszik Sándor sértődöttségét. Ennek ellenére figyelemre kell méltatnunk azt, hogy a két ember társadalmi helyzete más és értékelnünk kell a személyi hozzáállás gyökeres különbségének társadalmi indokait. Ebből a szempontból is érdekes két másik vélemény idézése, a tanár Szombathy Jánosé és Kazinczyé. Szomhathyé csupa lelkesedés: „Elhiszem — írja Kazinczynak 1805 jún. 4-én — „nagyon elbámulna ha látná a Sándor István Magyar Könyvesházából, hogy már Székely István krónikája előtt leg-alább 27 Magyar Könyvek ki-jöttek volt nyomtatásban s még most ie sajnállaná, hogy azokat nem láthatta".

30 Kazinczy kilenc hónap múlva kapja kézhez a bibliográfiát. Azonnal tudósítja erről Nagy Gábort, háza ügyvédjét: „Tegnap érkezett inasom PatakróL Elhozá a Collegiumnak következő című könyvét is: Magyar Könyvesház . . . stb. ... Ez a munka még nincs meg az úrnál. El ne legyen nála nélkül. Valóban Sándor István nagy hálát érdemel érette. Hijánosak a tudósításai és hibások. De ki kíván tökélletesebbet első próbában?"

31 Máshol: „Visszatérek Sándorra. Ismerem magát egyszeri látás után, ismerem s bírom Könyvesházát és Sokféléjét. Ezek felől azt szoktam mondani. . . derék és felette rossz munkák, ezt sok ember meg nem akarja érteni"

32 Szombathy, aki egyébként is történeti kutatásokban van elmélyülve, tehát szinte letaglózódik a sok ismeretlen adat láttán, feltétel nélküli csodálatát fejezi ki. Kazinczy, aki ekkor már az irodalmi haladás élvonalában jár, sokkal gyanakvóbb ítéletet mond minden felületes elismerése mellett is. A „derék" de „felette rossz munkák" kitétel ma már inkább érthető, mint akkoriban: ez a kialakulóban levő új értelmiségi, szakmabeli, „literátor" ösztönös elhatárolódása a régi típusú, a tudományokkal kedvtelésből foglalkozó dilettánssal szemben. Még abban az esetben is érthető és történetileg újat jelentő ez a magatartás, ha nyilvánvaló, hogy Kazinczy a Könyvesház megjelenése előtt — éppúgy mint más magyar írók — csakugyan Székely István Ohronica-ját tartotta az else nyomtatott magyar könyvnek. Mindezzel azonban még nem jutottunk el a Magyar Könyvesház valódi,, korabeli értékének tisztázásához. Ezt a valódi értéket ma már nehéz meghatározni. Kertbeny Károly a tőle megszokott, közvetlen szubjektivitással kifejti, hogy a bibliográfia „gyermeki egyszerűséggel" idézett címei „nagyobbrészt az akkor már nyomtatásban megjelent Cornidés és Széchényi könyvtárak jegyzékeiből vannak véve" s csupán arra jók, hogy pótolják a Széchényi-katalógusból hiányzó időrendi mutatót.

33 Lukinich Imre ugyanezt igen mértéktartóan és finoman így fejezte ki: „Művét már az egykorúak is egy tüzetesebben kidolgozandó magyar bibliográfia alapjául tekintették s ezen a megállapításon ma sincs okunk változtatni."

34 Jellemző viszont a magyar tudománypolitika relatív elmaradottságára az, hogy hosszú ideig — lényegében csaknem egy évszázadon át — alig tárgyaltak 286