AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1960. Budapest (1962)

IV. Könyvtár- és művelődéstörténeti tanulmányok - Iszlai Zoltán: Sándor István „Magyar Könyvesház"-ának fogadtatása

A Sokféle egyébként jellemző kísérlet arra, hogy egy polihisztor-jellegű író a tapasztalt és olvasott korabeli életről elmondja véleményét, kifejtse — mozaik szerűen, rendszer nélkül — nézeteit. A folyóiratból jól rekonstruálhatjuk a 18. század szellemi és gazdasági képét, felépíthetjük az adott történeti korszakot nyugtalanító kérdések szellemi és gazdasági épületét a nemesi osztályhoz tartozó szerző szubjektív véleménye alapján. Ismeretes, hogy nálunk a 18. század második felének emberét nem annyira a politikai, mint inkább a kulturális és tudományos élet előbbrevitelének kérdései foglalkoztatták. A politikai kordonok áttörésének fizikai lehetetlensége •az értelmiségi jellegű megmozdulásokat erőszakosan ebbe az irányba mozdította el. A kimondottan politikai szférába tartozó nacionalista ,,öntudatraébredés" is kulturális öntudathangoztatásként jelentkezik. Természetesen, egyedi méretekben ez a nemzeti-kulturális öntudat igen hamar kifejlődött. Mint láttuk, kimutatható ez már Gzvittingemé\ is

14 de ebben a korszakban még határozottabban, magasabb, társadalmi síkon jelentkezik. Bibliográfiatörténeti viszonylatban — többek között — például a következőképpen: 1792-ben jelenik meg a „Statistik des Königreichs Ungarn" című mű, amely szerint a magyar írók száma ötvenre tehető. Sándor Révaihoz intézett 1800 március 2-i levelében

15 felháborodottan teszi hozzá: „líabár a Vakarék íróinkat is egyszersmind számba vesszük." Azonnal ellenbizonyítékot ad közre: a Magyar Hírmondó 16 1799. 46; 47 és 49. számában mintegy 150 írót sorakoztat fel. Miután a Sokféle 3. kötetében már megjelent a 16. században nyomtatott magyar könyvek jegyzéke, tájékozottsága nem tekinthető véletlennek. Megjegyezzük, hogy már ebben az összeállításban érvényesül a nyomdászattörténeti szempont, az összeállítás időrendi. Ekkor azonban még nem gondol a Magyar Könyvesház kiadására, mert említi, hogy szeretné, ha a 17. századi könyveket is hasonlóképpen összeállítaná valaki. Munkájának időbeli és térbeli korlátozottságára utal, amikor arról panaszkodik, hogy nem tud minden könyvet kézbevenni és így kénytelen a forrásmunkák megállapításaira hagyatkozni.

17 A magyar kultúra fejlődését szorgalmazó nemzeti öntudata azonban újabb sebeket kap és ezek végül is arra ösztönzik, hogy magára vállalja a további bibliográfiai munkát. A Sokféle 10. kötetében, „Hogy a Magyar Könyvesházamnak" ... c. cikke megemlít egy társaságbeli esetet, amely bevallása szerint végleg megerősítette benne a Magyar Könyvesház kiadásának gondolatát. Az esemény Bécsben játszódott le. Egy németalföldi utazót láttak vendégül. Az utazó azt hangoztatta, hogy a magyarok mindössze harminc éve tudnak magyarul írni. (Ez a vélemény valószínűleg a testőrírók bécsi működésének egyik nyugateurópai visszhangja.) Sándor ezt személyes sértésnek vette és szó nélkül kisietett a teremből. Rövid idő múlva ismét megjelent és — ugyancsak hangtalanul — a németalföldi utazó elé tette Pesti Aesópusi meséit, amely 1536ban jelent meg. Még Bessenyei sem volt mentes az ilyen sommás elintézéstől a magyar irodalommal kapcsolatban. Sándor idézi a pesszimista hangvételű Magyar Néző-hö\ a következőket: ,,még magyarul, amint mondani szokták, prof anus írók nem is voltak." Ez a megállapítás arra készteti, hogy a Könyvesház száraz, tényközlő jellegű Élőbeszédébe egy indulatosabb félmondatot szúrjon: „Hogy ez nyelvünk betsületére mennyire nem igaz, azt ez a Köhyvesházom is elegendőképpen meg fogja mutatni".

18 283