AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1959. Budapest (1961)

III. Az OSZK gyűjteményeinek anyagából - Berlász Jenő: Istvánffy Miklós könyvtáráról

tanúskodik most már arról, hogy szerzőnk a közkeletű nyomtatott forrásmunkákon kívül, miféle kutatásokra, illetőleg gyűjtésekre támaszkodott lenyűgöző adatbőséggel megrajzolt történeti előadásában. Tulajdonképpen megvilágosodik ennek az apparátusnak alapján Istvánffy tudományos kutatói és feldolgozó metodikája, s próbát áll némely tekintetben hitelessége is. Adatgyűjtő szemhatára már így, anyagának puszta megtekintése által is impozánsan bontakozik ki: kiderül, hogy még a korát megelőző, régebbi magyar történetre nézve sem érte be az előtte járt historikusok közléseivel, hanem ahol szükségét látta, eredeti oklevelekhez nyúlt; de kiderül az is, hogy a maga korának rajzánál is mennyire sokoldalú és alapos tájékozódásra törekedett: az államiratok jelentőségén túl, felismerte a magánlevelekben és magánfeljegyzésekben, sőt a humanista panegyrisekben rejlő történeti értéket is. Mindezzel azonban e helyen nem kívánunk foglalkozni. Leletünk történettudományi jelentőségének felmérése, vagyis annak a kérdésnek megvizsgálása, hogy mi módon ment végbe az előttünk fekvő forrásoknak a nagy szintézisbe való beépítése, külön összehasonlító munka feladata lesz. Jelen tanulmányunk keretében a bemutatott kézirat-köteteket csakis könyvtártörténeti szempontból kívánjuk tekintetbe venni: belőlük, mint alapvető fontosságú darabokból kiindulva teszünk kísérletet arra, hogy megállapítsuk: volt-e Istvánffy Miklósnak könyvtára, s ha volt, milyen jellegű, miféle tartalmú és hozzávetőlegesen mekkora számú volt — hol volt felállítva s mi lett a sorsa Istvánffy halála után. Ebben van kézirataink megtalálásának másik különös jelentősége. Mielőtt azonban nyomozásunkat ebben az irányban megkezdenénk, rá kell mutatnunk, mi indít bennünket egy Istvánffy'-könyvtár feltételezésére. Elsősorban nyilván azok a szempontok, amelyeket a kezünkben levő kéziratos könyvek formai és tartalmi vizsgálatából nyertünk. Ez a három kötet a maga külső egyöntetűségével, bibliofil jellegével s különösképpen supra/ibros-ával és hátirataival valósággal felhívja a szakkutatót, hogy mögöttük egy hajdani nagyobb könyvgyűjteményt, könyvtárt keressen, sejtetve hogy a könyvek mai magánossága egy könyvtár-tragédia szomorú következménye lehet. Emberek, akiknek életében a könyv különösebb szerepet nem játszik, többnyire nem részesítik könyveiket nagyobb megbecsülésben. Viszont, ha valahol kiváló gondosságot, áldozatosságot tapasztalunk a könyvek irányában — ott szinte tévedhetetlenül feltételezhetünk mélyült könyvkultúrát, könyvgyűjtést, könyvtárat. De tartalmi alapon is van okunk egy Istvánffy-könyvtár gondolatával foglalkozni. A három kötetben foglalt anyag ti. nemigen hagyhat kétséget az iránt, hogy itt bizonyára csak egy töredékével van dolgunk annak a forrásanyagnak, amelyből Istvánffy hatalmas művét megalkotta. Ismeretes, hogy a Históriáé a magyar történetnek több, mint egy évszázadra (1490—1606) terjedő széles szakaszát öleli fel. Ebben a keretben egészen jelentéktelen kis idő az, amelyre a fellelt apparátus vonatkozik. Mindössze hét esztendő: 1593—1597-ig, illetőleg 1600—1602-ig. De még ennek a pár évnek története is igen csekély részben talál alapot forrásainkban. Csak ha felütjük a Históriáé kötetét s átfutjuk a vonatkozó fejezeteket, alkot210