AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1958. Budapest (1959)

IV. Könyvtár- és művelődéstörténeti tanulmányok - Berezeli Károlyné: A Népszínház könyvtára

Mindkettejük egy-egy nagy korszak nagy rendező-egyénisége volt; szerencse, hogy ennyi is megmaradt népszínházi működésük emlékeiből. Annál hiányosabbak azonban a közbeeső évtizedek adatai. A színlapok csak Molnár György rendezői nevét tüntetik fel; a Népszínház-Vígopera évében (1907—1908) vált rendszeressé a rendező jelzése. Gyűjteményünkben ugyan majd minden rendezőt képvisel egy-egy példány, de a szövegkönyvek nagy számához képest igen kevésről tudtuk eddig pontosan megállapítani, hogy melyik kinek a kézírásos bejegyzését őrzi. A hiányzó adatok kiegészítése tehát — egyéb források híján — ezeknek a bejegyzéseknek megfejtése útján történhetik majd meg. A súgópéldányok ebben a gyűjteményben csak azoknál a daraboknál számítanak forrásértékű anyagnak, melyeknek rendezőpéldánya elveszett, nyomtatásban nem jelentek meg, s a szöveg csak a súgópéldányokból rekonstruálható. Ügyelőpéldány a szó mai értelmében annakidején nem volt használatos. Az ügyelő nem kapott teljes szöveget, mert ez a másolómunkát nagyon megszaporította volna. Teendőit tehát egy-két leveles ún. ügyelőlapra írta. A Népszínházban előadott darabokból mindössze 10—15 ügyelőlap maradt íenn. A szövegkönyveknek ezen a tartalmi értékén kívül van bizonyos formai értéke is. Néhány közülük eredeti kézirat. így pl. a Bolondok grófja Jókai Mór betoldásaival van megtűzdelve (1. 3. sz. ábra). Nevezetesebb autográf ok még: Beöthy Lászlóé (Három Kázmér, A csillag fia), Bérezik Árpádé (A florenci szalmakalap, Veteránok), Csepreghy Ferencé (Niniche), Gabányi Árpádé (A sehonnai), Heltai Jenőé (Az aranyos, Ezüstpapucs, A császárné legyezője, Fanchon asszony lánya), Rákosi Jenőé (Szélháziak, Indigo), Rákosi Viktoré (Dezentor, Rezervisták, Március 15., A zászlótartó), Szigeti Józsefé (Marcsa és Mariska), Toldy Istváné (A két testvér, A kis doktor, Tündérhaj), Vidor Pálé (Czifra Zsuzsi lakodalma, Szökjünk, Apja lánya, A régi szerető), hogy csak a nevezetesebbeket említsük. De folytathatnók a sort Evva Lajos, Lukácsy Sándor, Fái J. Béla, Verő György és még mások nevével, akik termékeny szerzői és fordítói munkásságukkal, rendezői, titkári, vagy éppen igazgatói tevékenységükkel nem annyira az irodalomban, mint inkább a színházi világban szereztek maguknak nevet és érdemeket. Végül szeretnénk megemlíteni egy problémát, amit éppen a színházi könyvtárak sorsa és állapota vet fel. Ha az elmúlt 50 év színházi dokumentumai után kutatunk, arra a szomorú megállapításra kell jutnunk, hogy a Nemzetin, Népszínházon és Vígszínházon kívül egyetlen fővárosi színház anyag sem maradt meg. (Vidéki viszonylatban, ha lehet, még rosszabb a helyzet.) Ma már, természetesen, nagyon nehéz lenne kinyomozni, hogy kit terhel a felelősség ezért a gondatlanságért. A szervezeti formában nem kereshetjük a baj okát, mert hiszen a Nemzeti állami intézmény volt, a Népszínház városi kezelésben állott, a Vígszínház pedig magánvállalkozásként működött s mindháromnak megmaradt a könyvtára. Csakis személyes hanyagságról lehet szó: az, hogy a könyveket széthordták, eltulajdonították, sőt tüzelésre használták fel, egyes emberek bűne. S tudomásunk szerint ma sem viselik jobban gondját a színházak 376