AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1958. Budapest (1959)

II. A könyvtári munka módszertani kérdéseiről - Hankiss Elemér: A Hamlet-élmény elemzése (Kísérlet az irodalom társadalmi hatásának mérésére)

A tragikus hatás harmadik és egyben utolsó szakasza az élmény jelképpé formálódása. Azzal, hogy nem egyszerűen típusról, hanem jelképről írunk, arra az érzelmi telítettségre utalunk, mely az élmény e végső formáját szükségszerűen jellemzi. Mindkettőben egy-egy tipikus társadalmi törekvés, emberi helyzet vagy sors testesül meg, de a társadalmi és lélektani típusok nagy sokaságából csak azok válnak az emberben szimbólummá, melyeknek sorsát valamilyen formában magára vonatkoztatta és személyes élményként élte át. Az élmény e végső kiforrása sok nézőnél elmarad. Ezek megállapodnak az általánosítás fokán, és élményük, ha az érzelmi elemek dominálnak benne, hangulattá oldódik fel, s ez a hangulat él bennük tovább egyre halványabb színeivel és elmosódóbb árnyalataival. Azok pedig, akiknél a gondolati mozzanatok kerültek túlsúlyba, végül egy logikai problémába fogalmazzák élményüket, és gondolati tételként, filozófiai, erkölcsi vagy történelmi igazságként raktározzák el magukban. ,' A hangulatok azonban könnyen elenyésznek, a gondolatok hamar feledésbe merülnek. Az ember élménye csak akkor lesz igazán maradandó, ha sikerült jelképpé sűrítenie, vagyis ha a tragédia konkrét mozzanataitól elvonatkoztatott és általánosított élményt sikerült a tragikus hőshöz visszavezetnie, s benne ezt az általános emberi élményt megtestesítenie. A jelkép az emberi élmény végső koncentrációja, benne az élmény minden gondolati és érzelmi energiája összpontosul. Létrejöttéhez így igen nagy erők együttműködésére, és szerencsésen összejátszó mozzanatok egész sorára van szükség. Csak a legnagyobb írók képesek olyan emberi sorsok teremtésére, melyek jelképpé tisztulhatnak. De még az író is csak a lehetőséget adja, s ha nincs olyan közösség, mely e sorsban saját sorsát fedezze föl, akkor a hős csak irodalmi hős marad, sorsa hangulat vagy emlék, megoldandó probléma vagy érdekes, tanulságos kaland. Gyakran előfordul, hogy egy-egy képzeletteremtette hős csak később, évtizedek vagy évszázadok múltán lesz szimbólummá. Lassan akkumulálódnak benne az egymást követő nemzedékek érzései és benyomásai, lassan kristályosodik ki benne egy-egy nagy emberi élmény, <—míg jön végre egy korszak, mely felfedezi az eddig csak lehetőségként benne lappangó jelképességet. Vannak a történelemnek szimbólumokban szegény és gazdag korszakai, vannak szimbólum-romboló, és szimbólum-teremtő korok. Ez utóbbiak között, újkori történelmünkben minden bizonnyal a romantika az első. Nemcsak a primitív és a középkori szimbólum világot élesztette újjá, hanem jelképpé emelt olyan nagy irodalmi hősöket is, akik az előző századokban egyszerű irodalmi figurákként éltek az emberek tudatában: ekkor válik jelképpé Hamlet és Faust, Don Quijote és Don Juan, Thyl Ulenspiegel és még mások annyian. És végül, új szimbólumok egész sorát teremtette meg, köztük talán több maradandót, mint később, a hivatalosan is szimbolizmusnak nevezett irodalmi korszak. De nemcsak jelképteremtő írók és korszakok, hanem jelképteremtő olvasók is vannak. Kevés azoknak a száma, akik képesek a jelképességet felfedezni egy-egy emberi sorsban, de ezek az olvasás, a befogadás láng175