Boros István (szerk.): A Magyar Természettudományi Múzeum évkönyve 4. (Budapest 1952)

Móczár, M.: Magyarország és a környező területek dongóméheinek (Bombus Latr.) rendszere és ökológiája

A felsorolt faunaelemek körülhatárolása nem éles. Ennek megfelelően a fenti részletadatok is csak hozzávetőleges képet nyújtanak a fauna összetételéről. Ilyen vizsgálatokat még ki kell egészíteni részletes gyűjtéssel. A rendelkezésre álló fenti kevés adatból is már kiderül, hogy a Bombus-alapíauna összetételében legnagyobb szerepük van az Észak- és középeurópai fajoknak (33,33%). A pontusi fajoknak, mint színező elemeknek a szerepe (16,67%), a többi hártyásszárnyú rovarcsoportéval megegyezően, szintén jelentős. A tárgyalt terület dongóméhfajai lelőhelyeinek részletes felsorolására másik alkalommal kerül sor. Ezek helyett valamennyi fajra vonatkozóan felsoroltam a mennyiségi különbségek, a sűrűség mellőzésével azokat az állatföldrajzi területegység-jelzéseket, amelyekből az eddigi adatok alapján a dongóméh-faj már ismeretessé vált. Ezek az adatok rávetítve az állatföldrajzi térképre (Móczár L. 1948), hozzájárulnak ahhoz, hogy a fajok vízszintes és függőleges elterjedéséről tájékozódást nyerjünk s egyben az ökológiai jellegükre vonatkozóan is támpontokat kapjunk. A csatolt elterjedési táblázatból (1. táblázat) az is kitűnik, hogy csak az Alföldön él a zonatus (Pannonicum 1/1, Deliblát), a legalacsonyabb fekvésű területeken pedig a fragrans fordul elő (Pannonicum 1/1—2, Praepannonicum: Budakeszi II/l, Pécel Illyricum: 11/2, Simontornya VI/2). Csak a Carpaticum lakója a gerstäckeri (II1/1 —- 5), az equestris (III/l—2 és 4), a jonellus (III/3), és a pyrenaeus (III/l—4). Kizárólaghegyvidéken honos a distinguendus (III/l, Noricum V/l), a haematurus (III/l, Moesicum IV), a hypnorum (Praepannonicum II/l, Carpaticum III/l—4, III/6) és a mastrucatus (Praepannonicum II/l, Carpaticum III/l—4). Ha vizsgálat tárgyává tesszük azt, hogy a felsorolt fajok lelőhelye és az ökológiai típus közt milyen összefüggés van, megállapíthatjuk, hogy a csak alföldi és a legalacsonyabb fekvésű területeken (II/l—2) lakó fajok stenök eremophil típusúak, ellenben kizárólag csak a Carpaticum és a hegyvidékek lakói stenök hylophilok. Gyakoriság és nagysági adatok Az 1. táblázat a megvizsgált példányok számát is feltünteti. Az ott közölt adatokból és a belőlük kiszámított százalékokból megállapíthatjuk, hogy a legnagyobb példányszámú s egyben leggyakoribb fajaink sorrendben a következők : 1. agrorum, amely a feldolgozott dóngóméhek összpéldányszámának 13%-át; 2. a terrestris, ez a 11%-át ; 3. a lapidarius, ez a 10%-át ; 4. a silvarum distinctus 9% ; 5. a helferanus 8% ; 6. a hortorum 6% ; 7. a pratorum 5,7% ; 8. a ruderatus eurynotus 5,6% ; 9. a laesus 4,7% és 10. a derhamellus, amely az összpéldányok 4,5%-a. Legkisebb példányszámú s egyben legritkább fajaink csökkenő sorrendben az alábbiak: 1. a paradoxus, amely az összlétszám 0,65%-a ; 2. a hypnorum, ez 0,6%-a ; 3. az elegáns, ez 0,5% ; 4. az equestris 0,4% ; 5—6. a gerstäckeri és a zonatus, amelyek egyenként 0,27% ; 7. a distinguendus 0,2% ; 8. a serrisquama 0,14% ; 9. a haematurus és 10. a jonellus, amelyek egyenként 0,05%-a az összpéldányszámnak. Ha a Múzeum igen tetemes Bombus-any agának az egyes fajokra vonatkozó s az előzőkben közölt százalékszámait összehasonlításként átvisszük az élő természetre, nyilvánvaló, hogy ott eltolódás mutatkozik a leggyakoribb fajok javára, mert a gyűjtők aránylag jóval több példányt gyűjtöttek a ritkább fajokból, mint a leggyakoriabbakból. A dongóméhek nagysága igen változó. Legnagyobb dongóméhünk a tipikus stenök eremophil fragrans, élő állapotban ($) megüti a 3,5 cm-t is. Legkisebb a tipikus stenök hylophil : pyrenaeus alig hosszabb másfél cm-nél (Ç). A határozókulcsban közölt hosszúsági méretek nem az irodalomból átvett allatok, hanem a megvizsgált példányok mért adatai. A közölt méretek