Pongrácz Sándor (szerk.): A Magyar Természettudományi Múzeum évkönyve 31. (Budapest 1938)

Wagner, J.: A kiscelli közép-oligocén (Rupélien) rétegek kétkopoltyús Cephalopodái és új Sepia-félék a magyar eocénból. (Palaeobiologiai tanulmány)

meg a Sepiák héját, nem tudom, de meg kell emlékeznem KLEINER kísérleteiről (1935), aki kimutatta, hogy a madarak emésztőszervei a legvastagabb házú csigák mészhéját is egészen rövid idő alatt — sokszor már néhány óra multán — teljesen szétroncsolják. KLEINER vizsgálatai szerint tehát a madarak „csiga-gyomorkövei" egyszerűen kitalálások, s ezzel a gyomorkő-felszedési elmélet részben megszűnt, a mi számunkra pedig ezek a tanulmányok azért fontosak, mert kellő óvatosságra intenek és alátámasztják azt a gondolatot, hogy a kiscelli Sepiák természetes környezetükben haltak el és ott is ágyazod^ tak azután be a tenger iszapjába. Azt természetesen sohasem tudhatjuk meg egészen pontosan, hogy valamely együtt talált kövülettársaság valóban annak a helynek egykori élő populációját tartalmazza-e. Az állatok egy része máshová kerül, elsodródik, míg máshonnan származó állatok haláluk után egy idegen társaságba juthatnak be. A kérdéssel foglalkozva azzal is tisztában kell lennünk, hogy a halál mint jelenség, nem pillanatnyi változás, hanem esetleg hosszabb ideig is eltartó folyamat. Ezért a biosztratonomusnak elsősorban is a hullák törvényszerűségeit kell ismerni és felkutatni. Ma már tudjuk, hogy a hullák, főképpen pedig a hullamaradványok — jelen esetben a Sepiák héja — nagyrészt a külvilág mechanikai és chemiai törvényeinek vannak alávetve, nem úgy, mint a biológiai folyamatban lévő élőlények szövetkezetei. Ezért a thanatocönosis (a hullák szövetkezete) nemcsak egyetlen egy biocönosisból keletkezhet, hanem legtöbbnyire több kevert biocönosisból jön létre. A kiscelli molluscafauna esetében nyilvánvalóan kevert biocÖnosisokkal van dolgunk. A Nautilus-íé\ék és a .Sepiák (valamint az ugyanerről a termőhelyről előkerült számos csiga- és kagylófaj) nyilvánvalóan nem tartoznak egyetlen biocönosisba, azonban a beágyazódáskor egymás közelébe kerültek. A különböző biocönosisok (lebegők, úszók, iszapban élők, stb.) tagjai a beágyazódáskor közös sírba jutottak és ott közös sírtársaságot (taphocönosis) alkotnak. Ha pontom és exakt biosociológiai fogalmakkal akarunk a biostratonomiában dolgozni, akkor meg kell állapítanunk, hogy nem szigorúan vett halotti szövetkezetről van a fenti esetben szó, mert hiszen az állatok különböző helyeken pusztulhattak el, hanem csak egyszerűen egy közös sírban levő társaságról. Ezt a közös sírban lévő társaságot taphocönosisnak hívhatjuk (WASMUND 1931), s ezzel azt jelöljük, hogy csak a közös beágyazódási helyet, a közös sírban való előfordulást ismerjük, azt, hogy az ott lévő állatok közös halállal pusztultak el — egyáltalában nem állítjuk. A közös sírban lévő társaságok kétféle eredetűek lehetnek. Ha ugyanabban a biotopban élt álla-