Csiki Ernő (szerk.): A Magyar Természettudományi Múzeum évkönyve 26. (Budapest 1929)

Gaál, I.: Diluviális emlősmaradványok Bajót eddig ismeretlen barlangjából

amely ne lehetne legalább postglaciális. Legfölebb talán a kisebb rágcsálók s főként a jelentékeny számban előforduló madárfajok közt akadhatnak olyanok, amelyek kétségtelenül és kizárólag jelenkoriak.

1 A fauna értékelése szemszögéből azonban még nagyobb nehézséget okoz az, hogy a régibb diluviális rétegben (c) gyűjtött csontokat is a többiekhez keverték. S éppen a különválasztás elmaradásának következménye az, hogy — jóllehet az új barlangban három, különböző korú réteg jól fölismerhető — a diluviumon belül további részletezésbe egyelőre nem bocsátkozhatom. Igaz agyán, hogy az ásatás adatai szerint a c rétegben aránylag kevés a csont, s ami van, az is legnagyobbrészt a barlangi medve csontja ; viszont azonban mégis kétségtelen, hogy egyik vagy másik emlősfajnak az alsóbb vagy a felsőbb rétegben való előfordulása származástani és ősföldrajzi szemszögből nagyon jelentős adat lehet. Így, — többek közt — egy szarvas-zápfog pontos lelőhelye lett volna nagyon fontos. Ezt a fogat ugyanis minden valószínűség szerint az altai wapiti (Gervus canadensis asiaticus LYD.) fogának kell tekintenünk, minthogy nagyság tekintetében is a gím- és a jávorszarvas megfelelő fogai közt foglal helyet. S ebben a meghatározásban meg is nyugodhatnánk, miután KORMOS ezt a fajt már a pilisszántói faunában is kimutatta volt, de viszont ö ezt az érdekes szarvasfajt a felső-diluvium legalsó rétegeiben találta. Ez a megállapítás pedig sehogysem talál a bajóti példányra, mert ez egyike azoknak a maradványoknak, amelyek teljes bizonyossággal a felsőbb diluviális szintből származnak. Ami pedig ezek után az emlősmaradványok meghatározását illeti, ezt a Magyar Nemzeti Múzeum föntebb érintett anyagán kivül a m. kir. Földtani Intézet összehasonlító anyaga könnyítette meg. Ez utóbbit KAUIC OTTOKÁR szívessége tette számomra hozzáférhetővé. Hálás köszönettel tartozom továbbá MÉHKLY LAJOS egyetemi tanár úrnak is, aki a budapesti tudomány-egyetem állatani tanszéke osteológiai gyűjteményének fölhasználását volt szíves megengedni. A bajóti új barlang emlősmaradványai igen jó megtartásúak. A gyűjtés gondosságára vet kedvező fényt egyfelől az a körülmény, hogy ásatás közben megsérült vagy eltörött csont alig van, — másfelöl pedig az, hogy igen sok a rendkívül apró és vékony csontocska is. 1 Minthogy barlangjaink nagy részében igen gyakoriak a madárcsontok, nagyon kívánatos lenne, hogy az újabb zoopalaeontologus generáció valamelyik erre rátermett tagja a í'ossilis madarak tanulmányozását komoly tudományos céljául kitűzze. A mai viszonyok közt ugyanis az ásatások folytán napfényre kerülő madárcsontok csak halomra gyűlnek.